A napok unalmasan teltek, míg egy hófúvásos téli estén valami melegséget érzett az orra körül. Egy szőke lány állt előtte, meleg, csíkos sál volt körbetekerve a nyakán. Puha kezével megérintette, majd olyan helyre vitte, ahol az emberek nem néztek rá furcsán, hanem a legkülönlegesebb élőlényként kezelték, akivel valaha is találkoztak.
Itt már jól érezte magát, mégis sokszor üresség és szomorúság öntötte el a lelkét. Hirtelen egy kisfiú tűnt fel a szoba sarkában. Félénken közelítette meg a kékvirágos pacit. Ő se furcsának, se különlegesnek nem találta. Azon se gondolkodott, hogy valójában ez egy szarvas, vagy épp egy ló, hanem a tiszta gyermeki lelkével elfogadta olyannak, ami.
Kisvártatva a kisfiú fel is ugrott a hátára, és mintha csak látnák egymás gondolatát, azonnal elvágtattak a képzelet tarka mezejére pipacsot szedni. Ez a mező egy olyan hely, ahol előttük még nem járt senki, és az odavezető utat is csak a kisfiú és a kékvirágos paci ismeri.
Most már másképp érez a kékvirágos paci. Ennek a városnak, ennek a házának, ennek a szobájában otthon van. Látja, hogy az emberek féltékenyek rá, mert a kisfiú a legjobb barátjává fogadta. Azt is látja, hogy a kisfiú igazán boldog, mikor nyerítve vágtatnak a titkos pipacsos mezőre.
Néha találkoznak a szőke lánnyal is, aki cinkosan kacsint rájuk, miközben a kisfiú és újdonsült barátja átnyújtja neki azt az ajándékot, amit emberi szem még soha nem látott, emberi kéz még soha nem érintett: egy kékszirmú pipacsot.
