Milánszáj 5

Azt szoktam mondani Apának, hogy számomra a nap legjobb része, az esti zuhanyzás. Ezen persze mindig megsértődik. De én csak ekkor lehetek végre magam  a saját gondolataimmal, amit előtte 13 órában nem hallottam. Legalábbis néhány perce, mert aztán megjelenik a Liza a fürdőszobában,  a fejére húzza a kikészített bugyimat és elegánsan kivonul, hogy megmutassa Apának.
Milán rendszerint ekkor rohan be, mint versenyautó, és addig nem hagy békén, míg meg nem dicsérem a kopott kerekeit és meg nem erősítem abban a tudatban, hogy a kanyart ő tudja bevenni a leggyorsabban. Liza is visszahozza a bugyimat egy fényképezőgéppel együtt, mert le szeretne fotózni. Csodás.
És így megy ez a zuhanyzás végéig.
Ha esetleg nem jönnek, az még rosszabb. Akkor biztos, hogy baj van, és hagyhatom abba a zuhanyzást. Értitek?! A nap legjobb részét!!
Most épp a Liza sírt teli torokból. Azonnal tudtam, hogy Milán csinált már megint valamit vele.
- Bünti! Bünti! -kiabáltam a fürdőszobából a nappaliban tartózkodó Apának, hogy tudja, mi ilyenkor a teendő.
Apa persze nem hallotta a Liza sírása miatt, és miközben nyugtatta, közben töretlen lelkesedéssel próbált Milán józan eszére is hallgatni, hogy a Lizát nem bántjuk, de ő inkább faképnél hagyta.
- Te meg hova mész?!- kérdezte Apa ledöbbenve.
- Hát büntibe.
Nos, ő legalább meghallotta. Befejezem a zuhanyzást, felvettem legkomorabb ábrázatomat, és mentem Milánt vallatni. Ez olyan poszt-dühkezelési eljárás nekünk, amikor közösen feltárjuk Milánban a cselekedete hibáit, és megmutatjuk az alkalmazni kívánt, helyes viselkedési módot. Mivel Liza ezidőtájt még nem volt két éves, igazából csak a Milán elbeszélésre támaszkodhatunk, aki a cselekmény döntő pillanatait szereti a végére halogatni.
-Milán, meséld el, kérlek, mi történt.
-Apa szólt a Lizának.
-És?
-De ő csak azt hajtogatta.
-Éééééés?
-Aztán arrébb toltam a széket.
-Értem, de a Liza hogy került a földre?
-Hát úgy, hogy megtaszítottam.
-Mégis mennyire?! - a kérdésem inkább csak egy hangos sóhaj volt, hiszem volt szerencsém már többször látni, hogyan viszi Milán padlóra a kishúgát. De a válasza  nem maradt el...
-Úgy három méternyire.

...

A minap azt fejtegette Milán, hogy ő milyen nagy segítség is nekem. Miközben a postával a kezében ment fel a lépcsőn, azt is kifejtette, hogy nélküle mennyi munka maradna is rám... Hát igen. Egyedül kéne azt a sok játékot szétszórnom a gyerekszobában, vagy beletaposnom a chipset a szőnyegbe. Milyen élet lenne ez már?! Ez a különleges nap ebben a nagy segítségnyújtásban telt, amit meg kell vallanom, igazán élveztem. Igazi mintagyerek és mintatesó volt a Milán.
Este aztán látom, hogy a Lizának ismét sikerült magát veszélybe sodornia, így a fakanalat eldobva rohantam felé:
-Liza, már megint egyedül másztál fel az ablakba?!
Milán bezzeg megőrizte hidegvérét, lassan elindult felé és nyugodt hangon így szólt:
-Hagyd csak, Anya! Majd én megverem!

...

Újabban a saját gondolatomat sem hallom. A két gyerek folyamatosan beszél. Ez iszonyatosan megterhelő. Például mikor naponta tízszer kell elmagyarázni, mi az a körforgalom. Ráadásul még Apának is, mert ő meg nem akar hinni a fülének, hogy egy két-és-fél-éves ezt akarja hallani. Milán meg mindent tudni akar. Néha az az érzésem, ő csak kérdéseket tud feltenni. Aztán mikor elhallgatnak, az még őket is meglepi:
-Mi ez a nagy csönd? Liza, te csapsz ilyen nagy csöndet?

....

Nem tudom, miért van az, hogy az én gyerekeim kiborulnak azon hogy vizes az arcuk. Így aztán ha séta közben kap el minket az eső, az elég nagy stressz-forrás mindhármunknak.
Általában ilyenkor vállalom túl magam: hátizsákomban két liter tej és egy liter gyümölcslé. A szokásos zsömlék helyett nyilván egy olyan francia bagettet választok, ami félig kilóg a táskámból, Milán kérésére egy dinnye, lehetőleg piros, és ezer kis kacat, amin napokig tudok csodálkozni, hogy miért vettem meg egyáltalán?! Természetesen ezeken a nyári napokon szoktam megengedni, hogy a gyerekek nyugodtan húzzanak papucsot, és a sapkákat is otthon felejtem. Öröm ilyenkor sietni a gyerekekkel...!
A vállam leszakad, a bagett kiesik a táskámból, Milán futás közben elhagyja az egyik papucsát, Liza meg a karomban maga 10 kilójával folyamatosan mondogatja a fülembe az "anyaa-esik-az-eső-siessünk" mantrát.
Egy ilyen nap után nyilván nem csodálkozok, hogy a gyerekek a következő hetekben  szorgalmasan gyakorolják az újonnan tanult "basszus"-t a különböző életszituációkra.
-Anyaaaa! Menjünk el a játszótérre!- kérte Milán egy másik borús nyári napon.
-Attól függ, milyen idő van kint!
-Én nem látok esőt!... Csak egy pici vihart!

...

Hajmosás. Még mindig. Lizát nem is zavarta egészen addig, amíg külön fürdött Milántól. Amióta azonban együtt fürdenek esténként, ő is elleste a "nagyok" módszerét: a fejet hátra kell dönteni, majd a hajmosás folyamata közben többször előrehajolni -lehetőleg nyitott szemmel-, közben lehet hangosan lehet kiabálni és panaszkodni, hogy:
   1. vizes lett az arcom,
   2. belefolyt a víz a fülembe,
   3. belefolyt a víz a szemembe,
és végül a személyes kedvencem:
   4. nem bírom tartani a fejemen a habot.

...

Zsarolás. Ebbe is belenőttünk. Persze ez nem jelenti azt, hogy a elérni kívánt dologért történő teli torokból való üvöltést már nem alkalmazná! Szerencsére még ez is megvan, és egyre hangosabb. De ismerek olyan hatéveseket, akik még szintén előszeretettel alkalmazzák ezt a technikát. Ilyenkor megkönnyebbülök, hogy továbbra is tökéletes vagyok, vagy legalábbis nem rosszabb anya, mint ezer másik. A jelenséget pedig lezárom azzal, hogy "életkori sajátosság". De Milán már zsarol. Nem is akárhogy:
"- Kapcsold be a tv-t, különben meghalok...! Aztán nem lesz Milánod!!!"

...

Imádom az egyszerű gyermeki lelküket. Barkácsoltam nekik dekorgumiból meg egy darabka szivacsból okostelefont, és már napok óta ezzel játszanak. Vagy amikor a 22 perces mese végén a főgonosz elfogott néhány sárkányt, Milán kifejezetten örült ennek, mert így már neki is volt saját sárkánya, amin repülhet. Az meg se fordult a fejében, hogy a szeretett viking-falu leigázása az igazi célja vele.
Sokan mondják, hogy a gyerekek mennyire rugalmasak, szerintem meg inkább csak arról van szó, hogy beletörődnek a változása. Ausztriai életünk egy nagy újrakezdésnek is számított, és bár az erkölcsi/etikai értékek itt is ugyanazok, attól meg a szociális kapcsolatainkat újból fel kellett építenünk, ami a gyerekeknek is, és nekünk is nagy munka volt.
Milánnal arról beszélgettünk, hogy mit kedvelünk legjobban Ausztriában.
- Én legjobban a Leberkäse-t, a fehérkolbászt és a Hüpftomate-e szeretem. És te?- kérdeztem.
- Én a ... [rövid gondolkodás] .....káposztatorzsát!
(Hát igen, ezért már megérte...!)

...

Rettenetesen ért ahhoz, hogy kell a Lizát fenyegetni. Például, mikor négykézlábra ereszkedik és a végén már mindhárman ordítunk. Milán azért, mert ő egy sárkány, a Liza azért, mert halálfélelme van, én meg azért, hogy hagyják már végre abba.
Aztán ott vannak a testi fenyítések is. Szépen lassan szoktatjuk le a harapásról, aztán a rúgásról, a rángatásról, lökdösésről, a birkózásról, a szorításról. Kihagytam volna valamit?
És mikor már azt hiszed, nem tud újabbat kitalálni, akkor rájössz, hogy egy majdnem ötéves képes egy jóval magasabb szintre emelni a fenyegetés művészetét:
"-Ha mégegyszer ilyet mondassz, kieszem a húst a lasagne-dból."