Milánszáj 3

Egy korszak lezárult. Milán betöltötte a harmadik életévet. Isten éltessen kicsi Milán!
Köszönöm az eddigi vidám történeteket, izgatottan várjuk a folytatást!!!

...

Általában nem vagyok fáradt, pedig már három éve nem aludtam ki magam. Sohase vagyok éhes, mert Milánnal legalább napi ötször kell étkezni. Szinte mindig koszos vagyok: gyurmás, vízfestékes, bolognai szószos, nyálas, anyatejes. Jellemzően a felsoroltak mindegyike egyszerre jelen van rajtam.
Próbálok egyensúlyozni az anya-háztartásvezető-feleség szentháromság között.  Gyakran nem sikerül, és vagy a gyerek(ek) ordít(anak), vagy a liszt landol a konyhakövön, vagy a férj alszik a nappaliban. Ezeket leszámítva élvezet az anyaság.
És hogy mit lát ebből egy majdnem hároméves? Íme:
Milán roppant fontoskodó képpel futkos a nappali és a fürdőszoba között. Nem csinál semmit, de nagyon elfoglaltnak tűnik. A kezét összekulcsolja a feje mögött, mintha a haját szeretné összekötni. Össze-vissza halandzsáz és egy percre sem áll meg. Aztán hirtelen megfordul, rám néz és megmagyarázza az értelmetlen viselkedésének okát:
- Próbálok anya lenni, de nem sikerül.

...

Szerencsénk van. A női-férfi szerepek, különbözőségek és hasonlóságok Liza születésével hamar tisztázásra kerültek. Bár Milán számára korábban is természetes volt, hogy bejöhetett hozzám, amikor fürödtem és most is, mikor szoptatok. Így aztán nem kérdezősködik, tudja mitől fiú a fiú és mitől kislány a kislány.
Egy nap azonban azzal a váratlan kijelentéssel állt elő, hogy Apa kislány. Tudtuk, hogy huncutkodik, de azért biztos-ami-biztos alapon, helyreráztuk ezt a kérdést és végigvettük a családtagjaink nemi identitását. Egész pontosan a következő tematikát követve:
- Apának mije van?
- Fütyije.
- Anyának mije van?
- Puncija.
- Milánnak mije van?
- Fütyije.
- Lizának mije van?
- Puncija.
- Maszat kutyának mije van?
- Csontja!

...

Milánnak vannak kialakult szokásai. Olyan szokások, amelyeket minden nap ugyanakkor, ugyanolyan sorrendben elvégez. Ezekhez ragaszkodik, nem kíván rajtuk változtatni. Ilyen például, hogy a mikrót csak ő indíthatja el. Úgy, hogy mindig apa székére áll fel. Úgy, hogy nekem, mindig azon kell ülnöm. Pontosabban végig ott kell ülnöm, amíg a mikró dolgozik. Apa nem ülhet le helyettem és én nem állhatok fel menet közben. Ellenkező esetben -nekünk szülőknek- súlyos következményekkel kell számolnunk. Konkrétan krokodilkönnyes "anyaaaa" üvöltéssel, kiegészülve egy később csatlakozó klasszikus és indokolatlan "ooááá" babasírással Liza által. Egy ilyen másik szokás, hogy a déli alvása után Milánnak jár néhány mese a laptopról. A meséket ő választja kis, és a gombot, -ami elindítja a mesét- csak és kizárólag Anya indíthatja el. Azaz én. Igazán kiváltságos embernek érzem magam.
A minap már javában ment a mese, miközben Liza is felébredt délutáni szendergéséből. Kihoztam a szobából és letelepedünk Milán mellé a kanapéra.
- Nézhetünk veled mesét? -kérdeztem.
- Sajnos nem. Ez egy veszélyes mese. Nézzétek meg inkább....a.... sütőt!

...

 Az apa-fiú párbeszédek elég kurták, ha Milánnak rosszkedve van, vagy éppen úgy dönt, hogy kiteljesedik a dackorszakában. Általában valahogy így zajlik.
Apa: - De szép a rajzod.
Milán: - Nem szép!
Apa: - Megmutatod..?
Milán: - Nem mutatom!
Apa: - Ügyes vagy!
Milán: - Nem vagyok!
Le a kalappal Apa előtt, mert minden nap kész felvenni a kesztyűt. Én már nem vagyok ilyen türelmes. Ezért is én viszem az orvoshoz. Tudja, ha azt mondom, rá kell állni a mérlegre, akkor nincs apelláta. A legkeservesebb sírás sem hat meg, így -jobb esetben- szót fogad.
Szerencsémre a dacosságot velem szemben nem (sűrűn) gyakorolja.
Egy nap így szólt hozzám:
- De csinos vagy, Anya!
Csak elmosolyodtam, hiszen a farmer, póló, télikabát, összekötött haj összeállításra nem épp ezt a jelzőt használnám. Miközben leellenőriztem az igazságot a tükörben, Apa közbevetette:
- Te aztán tudsz udvarolni, kisfiam!
- Nem tudok! -hangzott a gyors felelet Apának.
- Dehogynem, Milán. Az okos kisfiúk ilyen szépen udvarolnak, mint te.
- Az okosok úgy udvarolnak, hogy KUKURIKÚÚÚÚÚ!

 ...

Természetesen  nálunk is sok a konfrontáció a két gyerek között. Ugyanabban az időpontban akar mindkettő játszani a készségfejlesztő autóval, vagy szétszórni a nappaliban az én teafiltereimet. Kitaláltunk rá egy megoldást, ami persze nem működik, de azért előszeretettel alkalmazzuk. A lényeg, ha a Nagy elvesz valamit a Picitől, az nem (nagy) baj, viszont cserébe adnia kell valami mást.
Milánba ez olyannyira beleivódott, hogy már rajtunk is gyakorolja:
 Izgatottan készültünk Milán 3. születésnapjára. Még tortát is sütöttem. Amolyan mindenhároméves-álma-tortát: kakaópiskótás csokipudingos tejszínes torta csokihabbal. Milán minden munkafolyamat után élvezettel nyalta ki a lábasokat. Mikor aztán elkészült és felvetettem, hogy megesszük, így reagált:
- Apa nem ehet a szülinapi tortámból! Ő egyen inkább... lekváros kenyeret!

Lufikaland

Lufi. Ez volt a nyolcadik sor a bevásárló listán. Gondoltam, kicsit feldobjuk a raktáron lévő játékhalmokat és beújítunk ezzel a filléres ötlettel.
Az általam gondosan kiválasztott -elsősorban héliumos megtöltésre alkalmas - lufik felfújása Apának rózsaszínes pírt eredményezett a borostás arcán, de így legalább nem tudta kifejteni véleményét a filléres ötletemről. Végül megcsinálta, és a gyerek gazdagabb lett néhány új kedvenccel.
Másnap reggel Milán a félméteres lufi-kukaccal a kezében jelent meg, mondván,  hogy "éhes kis férgecske" is velünk reggelizik, majd odaültette az asztalhoz. Ahhoz is ragaszkodott, hogy tálaljak neki meg, és tegyek a tányérjára kakaóscsigát. A reggeli kapkodós teendők mellett ez az egynapos éhes kis férgecske kezdte az idegeimet szálaira szedni. Én még nem készültem fel egy harmadik gyerekre! Meg egyébként is, éppen elég mosogatnivalóm van férgecske nélkül is! Milán azonban elégedett volt az asztali társaságával és a láttam a szemében az elismerő pillantást, mikor felfedezte, hogy kis barátja tényleg megette a kakaóscsigát. Én pedig elégedetten töröltem le a maradék kakaót a szám sarkáról és nekiláttam kibővült családunk után is összerámolni.
A délután is jól ment. Apának ismét sikerült bebizonyítanom, hogy két gyerek és egy féreg mellet is sikerült megőriznem nőiességem, miközben a legszebb mackónadrágomban megmutattam, hogy milyen jól megy a dekázás a nyúl-lufin. Mondanom sem kell, sikerült elkápráztatnom! Milánt különösebben nem értékelte a bemutatóm, inkább kiabált, hogy hagyjam békén a nyulat. Igaza lett. Nyúl kipukkant. Pontosabban kidurrant, mert ezek a héliumos lufik alapból vastagabb gumiból vannak legyártva, hogy hangosabban szóljanak. Ez jóóó mindenkinek.
Az iszonyatos durranást követő tíz másodpercnyi csendben mindannyian hallgattuk a falióra ketyegését. Ez aztán a családi idill! A csendet Milán törte meg. Nem kérdezett semmit, csak nekiállt torka szakadtából sírva üvölteni. Elnézve szomorú arcocskáját, két dolog érdekelt igazán: egy: vajon miért várt ezzel ilyen sokáig? Kettő: hogy csinálja, hogy mindjárt könnyei is vannak?  Az eseményhez -azaz a torka szakadtából történő könnyes üvöltéshez- Liza is csatlakozott. Na, most kezdtem csak magam igazán rosszul érzeni. Még jó, hogy láttam apát a szőnyegen, ahogy rázkódik a röhögéstől, mert hallani biztos nem hallottam volna meg.
Bartoserikásan folytatva: Anyának támadt egy jó ötlete:
-Ne sírj Milán, majd én megragasztom.
Apa csóválta a fejét, mindketten tudtuk, ebből nem fogok valami jól kimászni, de addig is nyerek egy kis időt. Ez volt a legfontosabb, mert ezzel a megoldással mindkét gyermek kibékült és elcsöndesedett. Komótosan előszedtem a celluxot, a nyúlmaradványokat a szőnyegről, és nekiláttam. Milán aggódva figyelte, miközben én többször biztosítottam, hogy igen, majd a ragasztás után fel is fújom. Apa persze még jobban csóválta a fejét. Mintha nem tudnám...
Kész! És igen, még fel is fújtam, csak épp nem lett olyan nagy, mint korábban. De a legjobb, hogy Milán tökéletesen elégedett volt az eredménnyel! Hittünk a lufi-nyúlunk tökéletességében és csak ez számít.
Nos, kedves Anyukák és fejcsóváló Apukák, így kell ezt csinálni.

Milánszáj 2

Szinte mindig tudom, hogy amit Milán mond, azt kitől hallotta. Mivel külföldre történő költözésünkkel elég jól elszegregáltuk magunkat a családtagjainktól és barátainktól, és tv-t sem nézünk, így sikerül két főre leszűkíteni a kört.  Azt is megtanultuk, hogy Milán akkor is figyel, hall és tanul,  mikor látszólag épp teljesen mással van elfoglalva. Így aztán hol elszégyelljük magunk, hol meg csak mosolygunk...

...

Az utóbbi időben Milán kedvenc játéka a lila-sárga légycsapó. Funkcionált már úthengerként, vetőmagszóróként, varázsceruzaként. Ez utóbbira akkor jöttem rá, mikor átgyalogoltam a nappali szőnyegén, és Milán visítva-sírva közölte, hogy széttapostam a virágait.
- Bocsánat- szabadkoztam ijedten, mert a gyereket komolyan kell venni...
De ma a légycsapó csak egy hagyományos lapát volt.  Úúú, ebből még profitálhatok is!
Levágtam a korallvirág elszáradt virágait, remélve, hogy az apró növényi alkatrészek összeszedése legalább negyedóra elfoglaltság neki, negyed óra pihenés nekem. Liza meg úgyis a saját kezeiben gyönyörködött, és végre én is csinálhatok valami hasznosat. Mint például átnézni, mennyi ősz hajszálam van.
Milán érdeklődve végignézte, ahogy a nappali parkettájára lehullnak a kis virágok, majd kiadtam az utasítást:
- Dobd ki a szemetet, kérlek!
Kétésfélévesem reakciója:
- Igen, főnök!

...

Sajnálom a szomszédokat. Vajon mit gondolnak rólunk, mikor a fürdőszoba ablakán keresztül a gyerek ordítása még az udvaron álló vaslámpákat is megremegteti?! Ezt még ugyan nem láttam, de szinte biztos vagyok benne.
Milán rendesen kigyakorolta a hiszti működés-mechanizmusát. Arra is rájött, hogy a sírva-üvöltés akkor éri a leggyorsabban a hatását, ha azt a Liza alvásidejére időzíti.
Legnehezebb dolgunk a hajmosással van, így már reggel elkezdjük a felkészítést.
- Mossunk ma hajat? -kérdezem a lelkemben egy nagy sóhajjal.
- Igen...!
Nocsak, mifene! A sóhaj elszállt, lelkem kismadárként repked. A gyerekem megbízik bennem. Szeret és ezért a hajmosással járó kellemetlenséget is legyőzi. Értem! Ez milyen megható...
Valami ilyesmit gondoltam, mígnem a tökéletesnek hitt anyai büszkeségemet egy kurta mondattal villámgyorsan le is törte...:
- Anyának.

...

Nekünk szülőknek az elsődleges feladatunk a példamutatást. Az öregekkel udvariasak vagyunk, a fiatalokkal türelmesek, a középkorúakkal meg jófejek. Nem ítélkezünk, mindig nyitottan állunk készen egy új barátságra. Az emberek gyengeségét, testi és lelki fogyatékosságát úgy kezeljük, mint a szemük színét, ami adott, nem megváltoztatható és mindig található benne valami szép és szeretnivaló.
És ami a legfontosabb, hogy mi mindent megeszünk, mert mi, mindent szeretünk!  Soha nem mondjuk egy ételre, hogy azért nem eszünk belőle, mert nem szeretjük.
Az ám! De egy kétésféléves ravaszságát nem szabad alábecsülni, amit mi is megtapasztaltunk:
- Apa, szereted a levesgyöngyöt?
Apa gondolkodik és így felel:
- Csak picit szeretem.
Milán erre hevesen elkezd válogatni a kis barna müzlistálkájába rakott levesgyöngyök közül, és diadalittasan felemel egyet. Nem is akármilyet!
- Apa, tessék. Pici levesgyöngy, szereted.

...

Mostanában nehéz megérteni, mit mond Milán. Előszeretettel selypít, motyog, raccsol, harapdálja a szavak végét és néha még ezek kombinációjából egy olyan egyveleg-beszédhibát felhalmoz, ami még egy gyakorlott logopédus számára a kihívások netovábbja lehetne. De legalább egy doktori disszertáció alapanyaga.
Persze vannak kivételek. Olyan mondatok, ami az ő túléléséhez szükségesek. Azokat tisztán, érthetően, szinte "szép-magyar-beszéd"-versenyre való alkalmatossággal mondja. Ilyen az akarom, a csokitojás, a fenékjáró küsz és a schildkröte.
A minap gyurmázás közben nagyon belemerültünk az alkotásba. Én katicát készítettem, Apa állítása szerint kutyát, de inkább szamár volt, és kérdőre vontuk gyermekünket is, hogy mi az ott előtte.
-Hamatas pazsgetti.
(Fordítás milánról-magyarra: hatalmas spagetti)

Milánszáj 1

Mindenkinek a saját gyereke A Legszebb! Ez mekkora közhely!
Emlékszem, mikor másodszorra kaptam kézhez Lizát. Még csak pár órás volt, lila, püffedt szemű és ráncos. Mi tagadás, hangosan kicsúszott a számom:
- De kis csúnya vagy!
A szomszéd ágyon fekvő kismama azonnal kitért a hitéből.
-Hogy mondhatsz ilyet?
Ő még nem értette, hogy az anyai szeretet a feltétel nélküli elfogadást jelenti, és attól még a racionális látásom nem vesztem el. Nem magyaráztam el neki.
Liza azóta sem szépült meg, inkább meggyönyörűsödött! Arról meg igazán nem tehetek, hogy Milánnál szebb kisfiúval én még nem találkoztam.
Szerencsére a vicc bárki szájából elhangozva ugyanolyan mulatságos, pláne, ha egy kétésféléves szórakoztat bennünk...

...

Nagyon sokat vártunk arra, hogy Milán a "nem"-en kívül olyan dolgokat is megosszon velünk, ami a kicsi fejében zajlik. Két hónap leforgása alatt már mondatokat alkotott tökéletes igeidőben, tökéletes ragozással. A szójátékai sokszor minket leptek meg.
Ülünk az asztalnál és Milán az apjával tejet iszik.
-Anya, én is kérek tejet!
-Ott a te tejed. -és közelebb tolom a kezéhez a mikulásos bögrét.
Erre ő rámutat a feje tetejére:
-Teteje, teteje.

...

Liza imád kézben aludni, és mi is imádjuk kézben altatni. Holott két gyerek mellett ez szinte lehetetlen küldetés. Apa szerint valami érzékelő van a fenekében, ami bekapcsolódik, amint letesszük. A dolgunkat nehezíti, hogy Milán amolyan kurjongatós-lelkes-típus, és hát mindig van minek örülni, és felkurjantani Lizát a szundikálásából.
Többszöri sikertelen próbálkozás után szóltam Apának, hogy vigyék le a szemetet Milánnal. Ez a tíz perc csönd elég volt az én kislányomnak, hogy végre mélyálomba szenderedjen a kiságyában.
Apáék megérkeznek:
-Liza?
-Alszik.
Milán pedig röviden összefoglalta:
-Anyának sikerült, apának nem sikerült.

...

Milán születése óta énekeljük a gyerekdalokat, mondjuk a mondókákat. Nem volt tudatos, inkább így volt a legegyszerűbb beszélgetni egy olyan élőlénnyel, aki soha nem válaszolt vissza. Úgy tűnt hiába a kétévnyi gyakorlás, a Bob mester kezdődalát gyorsabban elsajátította... Mígnem egy esős nyári délelőtt, elmerengve a bilin ülve, egyszercsak azt hallom:
- Süti-süti pogácsát, anyának, apának, Milánnak....
Kicsit elgondolkodik, majd így folytatja
- Lizának nem, ő még pici. Ő csak tejet kap.

....

Érdekes megfigyelni, hogy Milán növekedésével az érdeklődési területei is miképp változnak. Bizonyos korszakaiban csak egyféle játékkal volt hajlandó játszani, és ezzel az őrületbe kergetni engem. Hiszen mindenki őszintén bevallhatja hogy a legnagyobb gyerekszerelem melett, reggeltől estig, heteken keresztül csak vonatozni, vagy csak puzzle-t kirakni, eléggé unalmas.
Igazából egy dolgot nem nőtt még ki, ami szinte kezdettől fogva velünk van. Ez pedig a traktorok szeretete. Mit szeretete! Imádata, rajongása!
Most éppen az építőkockás korszakát éljük. Már a másodikat. Ez nem lenne olyan unalmas, ha nem mindig traktorokat építenénk: utánfutósat, lánctalpasat, kiegészülve úthengerrel és toronydaruval. A munkagépek reggel elkészülnek, beállnak a "garázsba" és röpke félórás könyörgés után este szétbontjuk őket.
Milán épp a nappaliban tett-vett, Liza meg nekikezdett a sírásnak, így gondoltam sétálok vele fel-le a lakásban, mert azt szereti. Útunk épp a gyerekszobba vezetett, mikor Milán hangos kiabálással megállított bennünk:
-  Édes Liza vigyázz! Traktorok vannak odabenn!

...

Sokszor csak vacsora közben van időnk felnőttes kommunikációra. Milán úgyis a kanalával bajlódik, vagy épp a levegőbe rajzol. Úgy tesz, mintha nem is figyelne, ám a legváratlanabb pillanatokban bekapcsolódik a beszélgetésünkbe.
A hivatalos ügyek intézését rágtuk át, mit mikor fogunk elintézni. Több variáció után ismét feltettem a kérdést:
- Akkor mikor?
- Mikor apa még kicsi volt! -vágta rá rögtön Milán.
Összemosolyogtunk, majd én halk cinizmussal megjegyeztem:
- Ugyan már! Mikor volt Apa kicsi?!
- Fél 10-kor!

...

Liza nem mehet be a gyerekszobába és nem játszhat a Milán játékaival. Legalábbis nem mindig, hidegfrontok érkezésekor pedig szinte soha. Kéthónapos élettapasztalatával nincs is szüksége rá, de azért már most tanítjuk a Milánt az osztozkodásra.
Liza Milán ágyán fekszik, mikor Milán észrevesz egy kis popsikrém foltot az ágytakaróján. Azonnal meggyanúsítja hugát, pedig az a kis folt előző nap keletkezett, mikor a pelenkázás utolsó szakaszán kitalálta, hogy ő mégis inkább a bilibe óhajt pisilni. Krémes fenékkel lemászott az ágyról és 1 (!) -azaz egy- másodpercnyi próbálkozás után elegánsan bejelentette, hogy ennyi elég a pisiből.
Ezt azóta elfelejtette, de Lizát megrovásban részesítette, rögtön a folt felfedezése után. Régi dolgokat nem hántorgatok fel, így belementem a "játékba".
- Liza, hát szabad ilyet tenni?
- Nem szabad! -jött a gyors válasz Milántól.- Csak nyálbuborékot szabad!

folyt.köv.

Terhesnaplóm, saját módra

Már megint negatív. Akkor visszamegyek dolgozni.

....

Szinte ledöbbenek, mennyire kiszámítható vagyok, és mennyire átlagos.
Álmomban  Milánt egy másik család nevelte. Tudtam, hogy nem találkozhatok vele, de megismertem a másik család kocsiját, ahogy a dugóban ácsorogtak és odamentem hozzá. Nyár volt, csak egy pellus volt rajta. Nemrég vásárolhattak be, az autó csomagtartója tele volt szórva élelmiszerrel. A kedvence is ott volt; sütőtökpüré. Megismert, átöleltem, sírtam. Hogy tehettem ezt...???
Sírva ébredtem, sírva altattam délben kisdedem. Nem bírtam megszabadulni ettől a fájdalmas érzéstől.
Néhány nappal később kézembe akadt az ingyenes kismama magazin, benne írják, hogy a terhesség alatt a kismamák gyakran szoronganak az első gyermek elvesztése miatti félelemtől. Ez amolyan tudatalatti feldolgozás. De legalább túlvagyok rajta. Legalábbis tudatalatt.
Ami biztos, hogy mostantól minden perc különleges lesz számunkra, hiszen ezek az utolsó perceink, amit hármasban töltünk.

...

"- Maga olyan, mint a feleségem!"
Ha nem a nőgyógyászom firtatná a korábbi terhességem alatt felszedett kg-k számát, talán, még meg is sértődnék. Udvariasan elmagyarázom, hogy amikor már 16 kg-t szedtem fel, és a mérleg egyre közelebb volt ahhoz, hogy a súlyomat, úgy indítsa, hogy, 70, na, innentől nem álltam rá.

...

Álmosan várok a sokadik ultrahangra a kórház igencsak kényelmetlen zöld székében. A fejem mindenféle kusza gondalattal terhes, csak épp rá nem gondolok. Tudom, érzem, hogy jól van.
Mellettem két kismama beszélget az első magzatmozgás élményérről. Közhelyekkel dobálóznak a lepkeszárnyrebegtetésről, meg a felszálló buborékokról. Vajon, én miért nem tudom ilyen rózsaszín álom-felhőben megélni a terhességeim? Nekem a magzatmozgás vagy egy lábrúgás, vagy épp egy kikönyökölés. Amúgy is olyan alien-szerű az egész.

...

Úgy szeretnék végre hason aludni.

...

Újabb költözés, új védőnő, új naplószám. Ami nem változik, az a kényelmetlen szék a terhesgondozó folyosóján. Szinte ragyog mellettem a kismama, nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg, mennyi idős terhes. Első babáját várja, 11 hetes.
-És te? Te is babát vársz?
-Én? Tulajdonképpen csak egy naplószámért jöttem, egyébként meg már 32 hetes terhes vagyok. - majd büszkén kigombolom a kabátom, hogy szép, kerek pocakom láthatóvá váljon.

...

-Mecsek tejserkentő tea van?
-Meg kell néznem a gépben. Igen, van. Milyet kér?
Szemráncolás, halk sóhajtás.
-Akkor egy Mecsek tejserkentő teát kérek. Köszönöm.

...

Az a jó az új lakásunkban, hogy nincs egészalakos tükör. Felülről nézve a pocakom arányos, formás. Soha nem voltam striás, most se látok magamon egyet sem.
Az a rossz az új lakásunkban, hogy nincs egészalakos tülör. Azt hiszem, a pocakom arányos, formás, és hogy nincsenek striáim.
A nagyszülőknél van egészalakos tükör. Az elégedett mosoly az arcomról szinte lehervad, mikor a konyhába menet megpillantom  magam. Nem is akartam belenézni, hisz tudom, milyen arányos és formás kismama vagyok. De akkor ki volt az a nagypocakos nő a tükörben? Megállok, és szemügyre veszem magam szemből és oldalról is.
Hmm. Nagyobb, mint gondoltam... Miért nem szólt erről nekem senki?

...

Próbáljuk Milánt felkészíteni, hogy eljön az a nap, mikor újra át tudja ölelni anyát a dereka körül, és lesz egy kisbaba. A bölcsőben fog aludni, amit kedvesen meghintáztatunk. Aztán finoman bekopogtatunk a hasamon, érdeklődve, mi újság van odabenn.
Talán már ő is tudja, hogy kivételes pozíciója meg fog szűnni, és egy másfajta kivételes pozícióba kerül.  Két éve alatt csodálattal néztük személyiségének fejlődését, mozgásának összehangoltságát, arcának változását. Gyönyörű és okos kifiú. Gondoljuk mi, egészen addig, míg ellentmondást nemtűrő hangnemmel ki nem javít, minden egyes alkalommal:
"- Nem, BABA!"

...

Még 15 nap. Remélem, eddig jól érezte magát odabenn, és a kinti világ sem lesz csalódás számára. Remélem, nem fog haragudni, amiért nem vagyok tökéletes. Remélem, az élet nehézségeit majd könnyen viseli és a feszültségeket egy kedves mosollyal oldani tudja. Remélem jobb ember lesz, mint amivé én valaha is tudnék válni. Remélem, hogy sorsa, puha kezében olyan formát fog ölteni, mint amilyet növekvő és folyamatosan változó intelligenciájával elképzel. Nagyon remélem.