Tettem egy kis magot a kezemre, sietve kifutottam a kertbe, és próbáltam mozdulatlanul állni. Le is ülhettem volna, de nem akartam még piszkosabb lenni. Arra már nem emlékszem, hogy milyen mag volt, de arra igen, hogy a jobb tenyeremben pihent. Tudtam, hogy nagyon félénkek, így a hely kiválasztásánál is igyekeztem alapos lenni. Távol mindentől, ami ijesztő és szokatlan lenne nekik. A hátsó udvar bodzafáinak töve tökéletesnek bizonyult. A konyhaablakban könyökölve már sokszor láttam itt őket. Jó lenne, egy ilyen barát...
Nos, hát ezért álltam én mozdulatlanul a kertben jó néhány éve. Egy kékcinke barátot szerettem volna. Aki odarepül hozzám, ha meglát az udvarban, akit a tenyerem etethetek, aki különleges és csak az enyém.
Milán lassan már másféléves, de az ő figyelmét is leköti a természet különleges teremtményei. Az ilyen pillanatokban nincs szüksége a szülei féltő karjaira, csak gondatlanul fújja a gyermekláncfű magjait, majd kék szemeivel követi útjukat a szélben. Ilyenkor számára nincs idő, nincs tér és nincs veszély. A magok könnyeden röppenek tova a játszótér vidám gyereksikolyai között, a színes hinták és mászókák árnyékában.
Apával ámulva nézzük, hogy ez a kisemberke -mellőzve az élet hangjait,- sokszor a legegyszerűbb dolgokban jobban elmerül, mint bármilyen tudományosan igazolt fejlesztő játékban vagy interaktív játszótér adta izgalmakban. És biztos vagyok benne, hogy jól is van így.
A fűben csendesen játszó gyermek látványa ugyanis arra a kislányra emlékeztet, aki egykor a kertjükben némán figyelte azt a csodás dolgot, ami el tudta szakítani a gyermekkorának valóságos problémáitól: egy soha be nem teljesülő kékcinke barátságot.
