Amikor Apa még nem volt apa, és Anya még nem volt anya, egy ködös délután olyan kósza ötletem támadt, hogy akár nyugodtan meg is halhatnék. Tudom, így a születésnapi köszöntőben valószerűtlen pont a halál gondolatával kezdeni, most mégis ezt fogom tenni.
Nem mintha a halált kívántam volna magamnak, de ott, abban a pillanatban úgy véltem, hogy majdnem teljes az életem: megtapasztaltam a vidámságot, az önfeledt kacagást, átéltem szomorú pillanatokat, elvarázsolt számos ismeretlen táj, láttam kanyargós életutakat, sok szívemhez közelálló emberrel ismerkedtem meg. Elégedett voltam a "majdnemmel". Persze ez nem azt jelenti, hogy nem lett volna ezer dolog még, amit meg szerettem volna tenni. Ez csupán azt jelenti, hogy a múlt és jelen értékes percei mellet a jövőbeli ezer dolog számomra elhanyagolható volt.
Most már másképp gondolom. A születéseddel számunkra új időszámítás kezdődött. Egy Anya és egy Apa is megszületett. A közösen átélt első évünkkel pedig az az ezer dolog megsokszorozódott; most már nem nyugodnék bele egy olyan döntésbe, hogy köszönjek el az életemet kísérő emlékektől, hogy magam is emlék legyek.
Terveim vannak: szeretnék a kocsiban sírni, mikor először hagylak ott az óvodában. Szeretnék piskótát sütni, mikor bemutatsz az első barátnődnek. Szeretném kontyba fogni a hajam, mikor a diplomádat veszed át. Szeretnék bosszankodni, mikor a lakásodban üdvözölve megszúr a borostád. Szeretnék némán felsikítani, mikor gyermeked kitépi a fülbevalóm. Szeretném megsimogatni az arcod, mikor már nem lesz annyi erőm, hogy felkeljek az ágyból.
Drága Kisfiam! Isten éltessen első születésnapod alkalmából!
2011. december 13., kedd
2011. október 3., hétfő
Valami új
Vannak dolgok, amiket el tudok képzelni, és vannak dolgok, amiket nem. Például el tudtam képzelni, milyen lesz a fővárosban dolgozni, és nem tudtam elképzelni, milyen lesz az arca a még meg nem született kisfiúnknak.
Sokszor a kis dolgok is nagy változást tudnak hozni, a nagy dolgokról meg már nem is beszélve.
Ma van új életünk első napja. Pontosabban első munkanapja. Jó lenne elképzelni, milyen lesz egy másik ország szokásait a hétköznapok részeként megélni. Jó lenne idegennek és különlegesnek lenni. Jó lenne a honvágy után a viszontlátás örömét átérezni. Jó lenne sétálni ismeretlen utcákon, belebámulni a szokatlanul elrendezett kirakatokba, az idegen pincér hozta kávé illatát megszagolni. Jól esne a bizonytalanságra adott kedves mosoly, a bátorító simogatás. Jó lenne esténként kimaszírozni az idegen nyelvhasználat okozta bizsergést, fáradtan összemosolyogni egy pohár bor mellett. De nem tudom elképzelni, nem merem. Pedig tényleg jó lenne...
A változás elkezdődött, és mi nem akarjuk megállítani.
Sokszor a kis dolgok is nagy változást tudnak hozni, a nagy dolgokról meg már nem is beszélve.
Ma van új életünk első napja. Pontosabban első munkanapja. Jó lenne elképzelni, milyen lesz egy másik ország szokásait a hétköznapok részeként megélni. Jó lenne idegennek és különlegesnek lenni. Jó lenne a honvágy után a viszontlátás örömét átérezni. Jó lenne sétálni ismeretlen utcákon, belebámulni a szokatlanul elrendezett kirakatokba, az idegen pincér hozta kávé illatát megszagolni. Jól esne a bizonytalanságra adott kedves mosoly, a bátorító simogatás. Jó lenne esténként kimaszírozni az idegen nyelvhasználat okozta bizsergést, fáradtan összemosolyogni egy pohár bor mellett. De nem tudom elképzelni, nem merem. Pedig tényleg jó lenne...
A változás elkezdődött, és mi nem akarjuk megállítani.
2011. augusztus 12., péntek
Álomkép
13 éves vagyok és egyedül, de a magányosság érzése nélkül utazom körbe a Földet egy felhőn üldögélve. Nagyon jó kedvem van, hiszen én vagyok a világ legkülönlegesebb utazója. Valahol a gyomrom és a szívem között érzem azt a "legkülönlegesebb-utazó" érzést.
Itt mindig süt a Nap, mégsincs túl meleg. Egy piros-csíkos rövidnadrág és citromsárga póló van rajtam. Senki sem tudja, hogy elmentem otthonról, de ami a legjobb, hogy itt a felhők között senki sem fog keresni. Hason fekve csak kikönyökölök a felhő szélére és onnan nézem a hangyának látszó embereket, a gyermekjáték-szerű tájat. Alattam épp a földeken dolgoznak. Nem beszélgetnek egymással, csak teszik a dolgukat némán, fáradtan.
Felhőm lassan tovaúszik, csodálatos vidékre vetődöm: zöldellő mező egy diófával a közepén, kanyargó kis patak kék vizével, újabb tisztás és egy sűrű erdő. Olyan jó élni.
...30 éves vagyok és kisfiammal lógatjuk a lábunk a kertben felállított hintaágyon. Mindketten vidámak vagyunk és kipihentek. Különleges a mai nap, végre nem esik az eső. Sőt, még a Nap is kisütött, mégsincs túl meleg. Közbe-közbe megcsapja az orrunk a kertben száradó vargánya illata. Szeretünk itt hintázni, mert a bodza árnyékában, a szépen nyesett tiszafa mögött pont rálátunk a konyhaablakra.
Milánt felállítom a vállamra, hirtelen óriásira nő. Így már eléri az eget és meg tudja simogatni. Onnan a magasból hol visszanéz rám, hol az eget szemléli. Az ég a hintaágy kék teteje, de a simogatás valódi. Összenevetünk. Olyan jó élni.
Itt mindig süt a Nap, mégsincs túl meleg. Egy piros-csíkos rövidnadrág és citromsárga póló van rajtam. Senki sem tudja, hogy elmentem otthonról, de ami a legjobb, hogy itt a felhők között senki sem fog keresni. Hason fekve csak kikönyökölök a felhő szélére és onnan nézem a hangyának látszó embereket, a gyermekjáték-szerű tájat. Alattam épp a földeken dolgoznak. Nem beszélgetnek egymással, csak teszik a dolgukat némán, fáradtan.
Felhőm lassan tovaúszik, csodálatos vidékre vetődöm: zöldellő mező egy diófával a közepén, kanyargó kis patak kék vizével, újabb tisztás és egy sűrű erdő. Olyan jó élni.
...
Milánt felállítom a vállamra, hirtelen óriásira nő. Így már eléri az eget és meg tudja simogatni. Onnan a magasból hol visszanéz rám, hol az eget szemléli. Az ég a hintaágy kék teteje, de a simogatás valódi. Összenevetünk. Olyan jó élni.
2011. augusztus 5., péntek
Nagyobb szabadságot minden csecsemőnek!
Követeléseinket az alábbi 10 pontban foglaljuk össze:
1. Követeljük a fürdés utáni meztelenség biztosítását!
2. Követeljük a szobanövények ráncigálását és a muskátlivirág tépkedésének lehetőségét!
3. Követeljük vissza a rendszeres éjszakai szoptatást! (igény szerint)
4. Követeljük, hogy mi is Anya és Apa ágyában aludhassunk! (legalább fogzás idejére, de optimális esetben 16 éves korunkig)
5. Még több játékot követelünk!
6. Az álmunkban történő körömvágást be kell tiltani!
7. Hűthető, felhúzhatós-zenélős, többszínű, csörgő rágókát követelünk kék cumimadzaggal!
8. Követeljük, hogy többé ne hagyjanak bennünket egyedül!
9. Álomba ringatást követelünk!
10. Három cicivel felszerelt anyákat követelünk!
Csatlakozz te is, ha csecsemő vagy!!!
2011. július 19., kedd
2011.07.19
Valójában nem akartam megírni a mai napom, de mindenki más számára elég vicces, így megosztom veletek is.
Miután Anyu szabadságon van és Milán jól elvan vele, gondoltam bemegyek a városba és három hónapnyi sóvárgás után végre megveszem a régóta áhított lógós fehérarany fülbevalót magamnak, illetve bio-repceolajat Milánnak. Lógós fülbevaló nem volt, repceolaj nem volt, így bánatosan, de dagadó pénztárcával visszaindultam. Már az úton hazafelé örültem, milyen jó lesz újra látni a Milánt, mégha csak félórára voltam is tőle külön. Otthon vigyorgó képpel szálltam ki a kocsiból és léptem bele a kutyaszarba. Nem tudok haragudni a kutyára, mert imádom őt, különben is öreg kutya. Sebaj, lehúztam a cipőm a fűben és szaladtam be a házba. Kérdezem anyut, hol van Milán? Nem is nagyon válaszolt, csak annyit "sssss". Tudtam, Milán nem várt meg, alszik. Ezek szerint nem hiányoztam neki.
Délelőtt további részében kicsit nyűgös volt, de sikerült egy kis játékkal feledtetni. Belemásztam a felfújható bébimedencéjébe -szárazon-, Milánt az ölembe vettem, és ott kergettük a medence peremén bóklászó hangyákat.
Ebédre sütőtököt kapott, most először. Mivel nincs szezonja, készen vettem meg a boltban, és azt kínáltam neki. Majdnem az egész üvegcsével megette, igazán büszke voltam rá.
Rögtön ebéd után leheveredtünk az ágyra és mesét olvastunk. Épp ott tartottam, hogy "mackópapa, mackómama felássák a kertet", mikor láttam, hogy Milán bekakilt. Juhhé, épp ideje volt! Kicsit szorulásos, leginkább az almára fogtam. Gyors pelenkacsere után visszafeküdtünk, hogy befejezzük a mesét, de újabb adag érkezett a pelusba. Visszatettem a pelenkázóra, mikor három, azaz HÁROM pelenka beszennyezése után egy hangos pukit követően a híg fos vészes gyorsasággal kilövellt a fenekéből irányomba. Túlzás lenne azt állítani, hogy fél méteres körben minden tiszta szar lett, mert nem lett! De fél méteres sugárban minden az lett. Én majdnem félre tudtam ugrani, így csak a jobb lábam lett deréktól térdig tiszta szaros. A fél méter azért volt különösen jó választás, mert a pelenkázótól az ágy pont fél méterre van, így azt is sikerült elérnie. Lemerevedtem, és hangosan kiabáltam segítségért anyunak. Szegény, gondolhatjátok micsoda látvány fogadta a szobába érve, a szaghatásról nem is beszélve!
Anyu a több éves rutinjából adódóan, és mert két gyereket is felnevelt, rögtön a helyzet magaslatán állt és hozta a domestost: összeszedte a keményebb kakimaradványokat a szőnyegről és kikefélte a hígabbját, aztán lehúzta az ágytakarót, és a lepedőt is, mert az meg kilógott a takaró alól.
Anyu végzett, gyerek végzett, ablakok kinyitva, levetettem a nadrágom, gyereket bepelenkáztam, mosógép elindult.
Milán elfáradt, elaludt, én meg még a térdnadrágom alól kilógó szaros térdemet lemostam a fürdőben.
Kérdésem: Apa ilyenkor hol van??? Mért nem mondta nekem senki, hogy a sütőtök hashajtó????
És végezetül ezek után ne gyertek nekem azokkal a történetekkel, hogy mikor a ti gyereketek spenótot evett, még a hajatok is spenótos volt!
Miután Anyu szabadságon van és Milán jól elvan vele, gondoltam bemegyek a városba és három hónapnyi sóvárgás után végre megveszem a régóta áhított lógós fehérarany fülbevalót magamnak, illetve bio-repceolajat Milánnak. Lógós fülbevaló nem volt, repceolaj nem volt, így bánatosan, de dagadó pénztárcával visszaindultam. Már az úton hazafelé örültem, milyen jó lesz újra látni a Milánt, mégha csak félórára voltam is tőle külön. Otthon vigyorgó képpel szálltam ki a kocsiból és léptem bele a kutyaszarba. Nem tudok haragudni a kutyára, mert imádom őt, különben is öreg kutya. Sebaj, lehúztam a cipőm a fűben és szaladtam be a házba. Kérdezem anyut, hol van Milán? Nem is nagyon válaszolt, csak annyit "sssss". Tudtam, Milán nem várt meg, alszik. Ezek szerint nem hiányoztam neki.
Délelőtt további részében kicsit nyűgös volt, de sikerült egy kis játékkal feledtetni. Belemásztam a felfújható bébimedencéjébe -szárazon-, Milánt az ölembe vettem, és ott kergettük a medence peremén bóklászó hangyákat.
Ebédre sütőtököt kapott, most először. Mivel nincs szezonja, készen vettem meg a boltban, és azt kínáltam neki. Majdnem az egész üvegcsével megette, igazán büszke voltam rá.
Rögtön ebéd után leheveredtünk az ágyra és mesét olvastunk. Épp ott tartottam, hogy "mackópapa, mackómama felássák a kertet", mikor láttam, hogy Milán bekakilt. Juhhé, épp ideje volt! Kicsit szorulásos, leginkább az almára fogtam. Gyors pelenkacsere után visszafeküdtünk, hogy befejezzük a mesét, de újabb adag érkezett a pelusba. Visszatettem a pelenkázóra, mikor három, azaz HÁROM pelenka beszennyezése után egy hangos pukit követően a híg fos vészes gyorsasággal kilövellt a fenekéből irányomba. Túlzás lenne azt állítani, hogy fél méteres körben minden tiszta szar lett, mert nem lett! De fél méteres sugárban minden az lett. Én majdnem félre tudtam ugrani, így csak a jobb lábam lett deréktól térdig tiszta szaros. A fél méter azért volt különösen jó választás, mert a pelenkázótól az ágy pont fél méterre van, így azt is sikerült elérnie. Lemerevedtem, és hangosan kiabáltam segítségért anyunak. Szegény, gondolhatjátok micsoda látvány fogadta a szobába érve, a szaghatásról nem is beszélve!
Anyu a több éves rutinjából adódóan, és mert két gyereket is felnevelt, rögtön a helyzet magaslatán állt és hozta a domestost: összeszedte a keményebb kakimaradványokat a szőnyegről és kikefélte a hígabbját, aztán lehúzta az ágytakarót, és a lepedőt is, mert az meg kilógott a takaró alól.
Anyu végzett, gyerek végzett, ablakok kinyitva, levetettem a nadrágom, gyereket bepelenkáztam, mosógép elindult.
Milán elfáradt, elaludt, én meg még a térdnadrágom alól kilógó szaros térdemet lemostam a fürdőben.
Kérdésem: Apa ilyenkor hol van??? Mért nem mondta nekem senki, hogy a sütőtök hashajtó????
És végezetül ezek után ne gyertek nekem azokkal a történetekkel, hogy mikor a ti gyereketek spenótot evett, még a hajatok is spenótos volt!
2011. július 13., szerda
Akik tudják, mitől döglik a légy
A vidéki élet és Milánnal töltött otthoni napok megváltoztatják a világhoz való hozzáállásomat. Imádok elmerülni a részletekben, megállítani néhány másodpercre az élet csikorgó fogaskerekét, hogy beleszippanthassak a néha bodzaillatú, máskor meg szénaszagú friss levegőbe. Korábban-a munkám kapcsán- fontos volt, hogy a kénsav veszélyességi besorolása megváltozott, és untatott a szobában körbe táncoló légy.
A minap viszont azon kaptam magam, hogy a gyermekemmel a karomban átgázoltam a kihalt szőlő-tőkéken, hogy az érett mákgubó ablakaiból kiszórhassam a mákszemeket. Majd pedig leültünk a terasz lépcsőjére, és így egy másik szenvedélyemnek hódolhattam: a fecskemegfigyelésnek.
Néhány héttel ezelőtt ugyanis fecskék fészkeltek a pincetorkolatba. Sétáink Milánnal rendszerint úgy kezdődtek, hogy megnéztük mi újság van Fecskééknél. Mivel nem vagyunk ornitológusok, mindkét fecske-szülőt következetesen Fecskeanyunak hívtuk.
Az igazat megvallva, amíg a fecskebébik nem bújtak ki a tojásból, addig eléggé eseménytelenül telt a megfigyelés. Új lendületet akkor nyertünk, mikor először megpillantottuk a három tátogó csőrt, ahogy kérik a napi betevőt a szüleiktől.
A fecskeélet legmeghatóbb pillanata mégis az volt, mikor Fecskeanyuék hívogató ficsergésére a "bébik" először repültek ki, először csak a pinceajtóban eldőlt rozsdás gereblyéig. Milánnal mozdulatlanul álltunk és még a lélegzetünket is visszafojtottuk, nehogy megzavarjuk őket. Végül felröppentek a kábelen üldögélő szülőkhöz. Mondhatom -annak ellenére, hogy semmi érdemem nincs ebben az eseményben- igazán büszke voltam rájuk.
Sőt, a büszkeség hevében még önkéntelenül meg is tapsoltam a nagy mutatványt. Aztán rögtön Fecskeanyuékra tévedt a pillantásom, és a szívemben lévő büszkeséget mély sajnálat váltotta fel, hogy ők nem tudják átérezni a pillanat soha vissza nem térő varázsát.
Azóta csak ritkán látom a Fecskegyerekeket. Biztos tökéletes légy-gyilkos vált belőlük. Ami viszont jó hír számunkra, hogy Fecskeanyuék nem hagytak el bennünket, mert újabb tojásokat raktak, és mi újból éljük az eseménytelen, izgalmas hétköznapokat.
A minap viszont azon kaptam magam, hogy a gyermekemmel a karomban átgázoltam a kihalt szőlő-tőkéken, hogy az érett mákgubó ablakaiból kiszórhassam a mákszemeket. Majd pedig leültünk a terasz lépcsőjére, és így egy másik szenvedélyemnek hódolhattam: a fecskemegfigyelésnek.
Néhány héttel ezelőtt ugyanis fecskék fészkeltek a pincetorkolatba. Sétáink Milánnal rendszerint úgy kezdődtek, hogy megnéztük mi újság van Fecskééknél. Mivel nem vagyunk ornitológusok, mindkét fecske-szülőt következetesen Fecskeanyunak hívtuk.
Az igazat megvallva, amíg a fecskebébik nem bújtak ki a tojásból, addig eléggé eseménytelenül telt a megfigyelés. Új lendületet akkor nyertünk, mikor először megpillantottuk a három tátogó csőrt, ahogy kérik a napi betevőt a szüleiktől.
A fecskeélet legmeghatóbb pillanata mégis az volt, mikor Fecskeanyuék hívogató ficsergésére a "bébik" először repültek ki, először csak a pinceajtóban eldőlt rozsdás gereblyéig. Milánnal mozdulatlanul álltunk és még a lélegzetünket is visszafojtottuk, nehogy megzavarjuk őket. Végül felröppentek a kábelen üldögélő szülőkhöz. Mondhatom -annak ellenére, hogy semmi érdemem nincs ebben az eseményben- igazán büszke voltam rájuk.
Sőt, a büszkeség hevében még önkéntelenül meg is tapsoltam a nagy mutatványt. Aztán rögtön Fecskeanyuékra tévedt a pillantásom, és a szívemben lévő büszkeséget mély sajnálat váltotta fel, hogy ők nem tudják átérezni a pillanat soha vissza nem térő varázsát.
Azóta csak ritkán látom a Fecskegyerekeket. Biztos tökéletes légy-gyilkos vált belőlük. Ami viszont jó hír számunkra, hogy Fecskeanyuék nem hagytak el bennünket, mert újabb tojásokat raktak, és mi újból éljük az eseménytelen, izgalmas hétköznapokat.
2011. június 23., csütörtök
Emlékszel...?
-Emlékszel, mikor még kicsi volt?
Ez a kérdés először az én számból hangzott el. Egy rövid mosoly fogadta, mert a kérdés a most féléves Milánra vonatkozott. Szeretek elmerülni a múltban, amit mint egy fényképalbumot, néha előveszem, belelapozok.
Tulajdonképpen mindig is büszke voltam a memóriámra. Már óvodáskoromból vannak emlékeim. Tisztán emlékszem, hogy egy nyári nap darakása volt az ebéd, kakaóval meghintve. Utáltam akkor is, most is. Előbb kaptam ez ebédet, mint a társaim, mert aznap pont logopédushoz vittek. Gyorsan kieszeltem egy tervet, nehogy belém erőltessék az utált kását. A terv a következő: minden oldalról megturkálom, és akkor pont olyan lesz, mintha egy csomót megettem volna. Persze a konyhás nénik azonnal kiszúrták, hogy egy kanálnyit se ettem.
-Nem szereted?
-Nem! -válaszoltam kurtán, hisz, nem volt mit szépíteni rajta.
-Pedig direkt sokat szedtem neked.
Na, bumm! Bezzeg a pörköltből nem tud sokat szedni! De, ezt már csak magamban gondoltam, és örültem, hogy megjött a megmentő nagymama, és mehetünk végre a logopédushoz. Kéz a kézben vonultunk a fürtös, kis kínai szoknyámban és kopogós cipőmben, és elképzeltem a többi gyerek irigykedő pillantását, ahogy néznek utánunk. Ugyanis csak a kiváltságos gyerekek mehettek el idő előtt az óvodából. Meg persze a pöszék, csak ők ezt nem tudták...
Szóval, azóta már Apa is kérdez:
-Emlékszel, mikor kicsi volt, milyen vékonyak voltak a lábai?
Basszus, nem emlékszem! Mi történt velem? Arra emlékszem, hogy hurkás-párnás a talpa és elefánt-combjai vannak. Előszedtem a régi képeket és videókat, és tényleg vékonyak voltak a lábai.
A közhelyeket is utálom, mint a darakását kakaóval megszórva. Sajnos, fájdalmasan igaz, hogy az idő gyorsan repül, és az emlékek is megkopnak. Azóta módszeresen nézegetem a fiam, hogy minden apró részletét eltároljam az agyam egy könnyen kinyitható fényképalbumában: a füle mögötti apró kis ráncot, szempilláinak ívét, a gödröcskéket a kézfején.
Most is van tervem: a végtelen emlék-albumot majd meghitt családi estéken előveszem, és az unokáknak újra, meg újra fellapozom. Ők meg azt gondolják: "Bolond vénasszony." Majd körbenéznek a dohos szobában, és türelmetlenül várják a megmentő nagypapát, hogy végre mehessenek a kertbe focizni...
Ez a kérdés először az én számból hangzott el. Egy rövid mosoly fogadta, mert a kérdés a most féléves Milánra vonatkozott. Szeretek elmerülni a múltban, amit mint egy fényképalbumot, néha előveszem, belelapozok.
Tulajdonképpen mindig is büszke voltam a memóriámra. Már óvodáskoromból vannak emlékeim. Tisztán emlékszem, hogy egy nyári nap darakása volt az ebéd, kakaóval meghintve. Utáltam akkor is, most is. Előbb kaptam ez ebédet, mint a társaim, mert aznap pont logopédushoz vittek. Gyorsan kieszeltem egy tervet, nehogy belém erőltessék az utált kását. A terv a következő: minden oldalról megturkálom, és akkor pont olyan lesz, mintha egy csomót megettem volna. Persze a konyhás nénik azonnal kiszúrták, hogy egy kanálnyit se ettem.
-Nem szereted?
-Nem! -válaszoltam kurtán, hisz, nem volt mit szépíteni rajta.
-Pedig direkt sokat szedtem neked.
Na, bumm! Bezzeg a pörköltből nem tud sokat szedni! De, ezt már csak magamban gondoltam, és örültem, hogy megjött a megmentő nagymama, és mehetünk végre a logopédushoz. Kéz a kézben vonultunk a fürtös, kis kínai szoknyámban és kopogós cipőmben, és elképzeltem a többi gyerek irigykedő pillantását, ahogy néznek utánunk. Ugyanis csak a kiváltságos gyerekek mehettek el idő előtt az óvodából. Meg persze a pöszék, csak ők ezt nem tudták...
Szóval, azóta már Apa is kérdez:
-Emlékszel, mikor kicsi volt, milyen vékonyak voltak a lábai?
Basszus, nem emlékszem! Mi történt velem? Arra emlékszem, hogy hurkás-párnás a talpa és elefánt-combjai vannak. Előszedtem a régi képeket és videókat, és tényleg vékonyak voltak a lábai.
Fotó: http://asm-foto.hu/
A közhelyeket is utálom, mint a darakását kakaóval megszórva. Sajnos, fájdalmasan igaz, hogy az idő gyorsan repül, és az emlékek is megkopnak. Azóta módszeresen nézegetem a fiam, hogy minden apró részletét eltároljam az agyam egy könnyen kinyitható fényképalbumában: a füle mögötti apró kis ráncot, szempilláinak ívét, a gödröcskéket a kézfején.
Most is van tervem: a végtelen emlék-albumot majd meghitt családi estéken előveszem, és az unokáknak újra, meg újra fellapozom. Ők meg azt gondolják: "Bolond vénasszony." Majd körbenéznek a dohos szobában, és türelmetlenül várják a megmentő nagypapát, hogy végre mehessenek a kertbe focizni...
2011. június 11., szombat
A láthatatlan csápokról
Gondolkodtatok már azon, honnan vannak a csecsemők különleges képességei? Honnan tudják előre a nagy szelet, az időjárásváltozást? Milyen ismeretlen módon érzik meg a feszültséget a szülők között? Hogyan tudják a kimondatlan gondolatokat megválaszolni mosolyukkal?
Tegnap este -rögtön a hat órás szoptatás után- egy csodában volt részem, így én már tudom a választ a fenti kérdésekre. Olyat láttam, amit talán még senki korábban. Vagy talán már minden anyuka látta. Vagy, ha nem is látták, tudták, hogy ott vannak. Megláttam Milán láthatatlan csápjait.
Nem voltak túl nagyok, talán akkorák, mint egy pillangóé. Vékonyak voltak és színesek. Sárgák. Kedvesen himbálóztak, pedig nem volt semmi szélmozgás a szobában. Még az ablakok is be voltak csukva. Furcsa módon nem is lepődtem meg a csápjain, sőt, az volt az első gondolatom, milyen jól megy majd az új türkizkék cumijához.
Azt hiszem, születéskor még nem voltak meg. Valószínű idő kellett nekik, hogy kifejlődjenek és kibújjanak a homlok két oldalán. Pontosan annyi idő, ahogy a terhes nőből Anya válik. Korábban azt hittem, majd ha életet adok Milánnak, anya leszek. Így is hívtak a kórházban: "Anyuka". Pedig akkor még nem voltam anyuka, most már tudom. Anyává válni egy végtelen folyamat, ami sok kis történetből áll össze. Ezek szövik a közöttünk lévő, összegubancolódott, pókhálószerű fonalat. Mások úgy hívnák, hogy a szeretetet. De ez így olyan közhelyes, ezért nem is akartam leírni.
A fonalak sokasága megvan- szintén láthatatlan, de nagyon is fogható és érzékelhető-, a kommunikációhoz pedig Milánnak csápokra volt szüksége. Nem tudom, pontosan mikor törték át a homlokát, mert mint már írtam, csak tegnap láttam meg őket.
Anya és fia így már könnyen rezegnek ugyanazon az érzelem-hullámhosszon. És mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez csak egy különleges történet különleges szereplőivel eshet meg, elárulom, hogy aznap este Apa is meglátta a csápokat. Csak ő nem beszél róluk. Mert az nem lenne túl férfias...
Tegnap este -rögtön a hat órás szoptatás után- egy csodában volt részem, így én már tudom a választ a fenti kérdésekre. Olyat láttam, amit talán még senki korábban. Vagy talán már minden anyuka látta. Vagy, ha nem is látták, tudták, hogy ott vannak. Megláttam Milán láthatatlan csápjait.
Nem voltak túl nagyok, talán akkorák, mint egy pillangóé. Vékonyak voltak és színesek. Sárgák. Kedvesen himbálóztak, pedig nem volt semmi szélmozgás a szobában. Még az ablakok is be voltak csukva. Furcsa módon nem is lepődtem meg a csápjain, sőt, az volt az első gondolatom, milyen jól megy majd az új türkizkék cumijához.
Fotó: http://asm-foto.hu/
Grafika: Anya
Azt hiszem, születéskor még nem voltak meg. Valószínű idő kellett nekik, hogy kifejlődjenek és kibújjanak a homlok két oldalán. Pontosan annyi idő, ahogy a terhes nőből Anya válik. Korábban azt hittem, majd ha életet adok Milánnak, anya leszek. Így is hívtak a kórházban: "Anyuka". Pedig akkor még nem voltam anyuka, most már tudom. Anyává válni egy végtelen folyamat, ami sok kis történetből áll össze. Ezek szövik a közöttünk lévő, összegubancolódott, pókhálószerű fonalat. Mások úgy hívnák, hogy a szeretetet. De ez így olyan közhelyes, ezért nem is akartam leírni.
A fonalak sokasága megvan- szintén láthatatlan, de nagyon is fogható és érzékelhető-, a kommunikációhoz pedig Milánnak csápokra volt szüksége. Nem tudom, pontosan mikor törték át a homlokát, mert mint már írtam, csak tegnap láttam meg őket.
Anya és fia így már könnyen rezegnek ugyanazon az érzelem-hullámhosszon. És mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez csak egy különleges történet különleges szereplőivel eshet meg, elárulom, hogy aznap este Apa is meglátta a csápokat. Csak ő nem beszél róluk. Mert az nem lenne túl férfias...
2011. június 10., péntek
Cumi vers
Írta: Milán
Babanyelvről fordította: Anya
Első versemet Apunak ajánlom.
Az orromat itt mi nyomja? Ez nem a szüleim gondja. Egy része a számat is kitölti, sőt a nyelvemet is böködi. Kellemes, bizsergető érzés, utánajárok, ez már nem kérdés.
És ezt a dolgot valahogy kiverem. Nézzük, mi volt az a furi, de hisz ez az én CUMIM! 
Babanyelvről fordította: Anya
No, majd mindjárt megnézem,
s a számból valahogy kitépem.
De hogyan is álljak neki?
Hisz, most senki sem segít.
A lábammal biztos elérem,
gyorsan kipöckölöm egészen.
Az a biztos, ha mindkettővel próbálom,
Lábaim össze-vissza nem lóbálom.
"Koncentrálj, Milán, megy ez neked!
Ígérem, összes bűnöm jóvá teszem!"
Affene, ez így nem túl easy
A megoldást máshogy kell keresni.
Igénybe veszem két kezemet,
Szopiztam már épp eleget!
Elég, ha a számhoz emelem
2011. május 26., csütörtök
Tündérmese
Megkaptam a vádat, hogy a blogom -a várakozásokkal ellentétben- nem a kisfiamról szól. Pedig minden írásom, minden szavam, minden gondolatom körülötte forog.
Íme egy megtörtént, valódi Milán-tündérmese.
Történt egy nap, hogy a megszületésre váró lelkek Isten előtt üldögéltek egy sorban. Azt figyelték, hogy itt lent a Földön ki legyen az Apukájuk és az Anyukájuk. Hangosan kacarásztak azon, hogy a leendő szülők mennyi haszontalansággal töltik az idejüket.
Egy kis lélek csodálkozva bámult egy párra, akik éppen a jövőjüket szövögették. Valami megmagyarázhatatlan kettősség kavargott bennük. Öröm az elkövetkező újnak és félelem a változástól. Ami a legjobban tetszett neki ebben a párban, hogy bár sok mindenben különböznek, egy dologban mégis egyformák. A nő nem is igazán nő, és a férfi sem volt igazán férfi. Inkább amolyan felnőtt testben ragadt gyermekek, akik még szívből tudnak kacagnak az élet tréfáin és őszintén sírni emberi sorsokon.
Ekkor ez a kis lélek összeszedte minden bátorságát, és odaállt Isten elé. Az volt a terve, hogy elmagyarázza, ő már készen van és megtalálta a szüleit is. De nem kellett mondania semmit, elég volt, hogy csak pajkosan összekacsintottak.
Majd ez a kis lélek megszületett. Furcsa kis kanyar különleges történetében, hogy Anyukájával alig találkozhatott földi életének első perceiben, viszont hamar megpillanthatta Apukájának soha nem látott, mégis szokatlanul ismerős arcát.
Rövid idő elteltével arra ébredt, hogy Anya és Apa könnyes szemmel suttogja: "Szeretlek." Mielőtt újból visszatévedt Álomországba, egy gondolata támadt, amit már korábban is biztosan tudott: "Jól választottam."
A fotót készítette: http://asm-foto.hu/
Köszönjük Milán, hogy minket választottál.
Íme egy megtörtént, valódi Milán-tündérmese.
Történt egy nap, hogy a megszületésre váró lelkek Isten előtt üldögéltek egy sorban. Azt figyelték, hogy itt lent a Földön ki legyen az Apukájuk és az Anyukájuk. Hangosan kacarásztak azon, hogy a leendő szülők mennyi haszontalansággal töltik az idejüket.
Egy kis lélek csodálkozva bámult egy párra, akik éppen a jövőjüket szövögették. Valami megmagyarázhatatlan kettősség kavargott bennük. Öröm az elkövetkező újnak és félelem a változástól. Ami a legjobban tetszett neki ebben a párban, hogy bár sok mindenben különböznek, egy dologban mégis egyformák. A nő nem is igazán nő, és a férfi sem volt igazán férfi. Inkább amolyan felnőtt testben ragadt gyermekek, akik még szívből tudnak kacagnak az élet tréfáin és őszintén sírni emberi sorsokon.
Ekkor ez a kis lélek összeszedte minden bátorságát, és odaállt Isten elé. Az volt a terve, hogy elmagyarázza, ő már készen van és megtalálta a szüleit is. De nem kellett mondania semmit, elég volt, hogy csak pajkosan összekacsintottak.
Majd ez a kis lélek megszületett. Furcsa kis kanyar különleges történetében, hogy Anyukájával alig találkozhatott földi életének első perceiben, viszont hamar megpillanthatta Apukájának soha nem látott, mégis szokatlanul ismerős arcát.
Rövid idő elteltével arra ébredt, hogy Anya és Apa könnyes szemmel suttogja: "Szeretlek." Mielőtt újból visszatévedt Álomországba, egy gondolata támadt, amit már korábban is biztosan tudott: "Jól választottam."
A fotót készítette: http://asm-foto.hu/
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)