2019. május 23., csütörtök
A mondatok, melyek úgy kezdődnek, hogy nem...
Sejtettük, hogy nem lesz könnyű. Azt is sejtettük, hogy olyan szituációk elé fogunk kerülni, mint korábban soha. Általában tudjuk a megoldást, sokszor nem, párszor pedig nem is létezik.
Mégis ledöbbenünk néha azokon a gyereknevelést/fegyelmezést célzó mondataikon, amelyek a saját szánkat hagyják el. Na, ez az, amit nem sejtettünk.
...
A játszótér játékai csak ideiglenes elfoglaltságot jelentenek a 3,5 évesnek és a 15 hónaposnak. Mi azért járunk oda, hogy homokozzunk, kavicsot dobáljunk a patakba, meztelen talppal futkossunk a fűben, egyensúlyozzunk a járda szegélyén, vagy guggolva hosszasan tanulmányozhassuk a hinta alatt kiszórt mulcsot.
Ők kérdeznek, tanulnak, én meg válaszolok és résen vagyok. De soha nem elég gyorsan.
Liza épp a hangyákat kergette puha kis mutatóujjával. A hangyák meg csak úgy iszkoltak előle, bár így is néhány lassú egyed kilapult. Milán is érdeklődve figyelte az eseményeket, pláne, hogy ő azért fenntartással és kellő távolságtartással szereti csak ezeket az apró-cseprő bogarakat. Végre a pici szórakoztatja a nagyot, végre valamin biztos nem vesznek össze, végre talán én is leülhetek, végre egy olyan játék, amiből nem lehet baj. Aha.... És már emelte is a puha kis mutatóujját a kilapult hangyával a szájához.
-Liza! Nem eszünk hangyát!
(Hát ezért kergette. Gondolhattam volna.... )
...
Most tényleg nem azért, mert az én gyerekem, és átlagon felüli szépséggel és intelligenciával rendelkezik, de Milán konfliktuskezelésben elég széles spektrumú megoldásokat kínált 3 évesen. Mivel ő a nagy, és elsőszülött, nem beszélve arról, hogy férfi, így elképzelése szerint a játékok elosztása és birtoklása felett teljes jogkörrel ő rendelkezik. Ellenkező esetben figyelmeztetés nélküli megtorlás következik. A megtorlás a konfliktuskezelés alapja, és kizárólag testi bántalmazásban manifesztálódik.
Mi -gondos- szülők természetesen ezt nem hagyjuk. Valamikor így kezdtük:
- Nem ütjük meg a Lizát!
Mivel Milán jóravaló és szófogadó kisfiú, többet nem is ütötte meg a Lizát. Megcsípte. Mivel ezt is megtiltottuk neki, ezért legközelebb megrúgta. Nem durván, de azért épp annyira, hogy tudja a Liza, hol a helye...
Jelenleg itt tartunk:
- Nem ütjük, nem csípjük, nem rúgjuk, nem harapjuk, nem szorítjuk, nem fojtogatjuk és legfőképp, nem fejeljük meg a Lizát!
...
Irigykedve néztem a többiek fészbuk bejegyzéseit a vidám gyermekük vidám első iskolai napjaitól. Ti mégis ezt hogy csináltátok?
Milán, meg én eléggé szét voltunk esve: mindent jól akartunk csinálni, de túl sok volt az infó, túl sok az idegen gyerek. Mi is mosolyogtunk , de mélyen a gatyánkban valami mást éreztünk.
Ráadásul mindjárt a második tanítási napon házi! Meg a harmadikon is! Szerencsére, megcsinálták a napköziben. Otthon aztán gyors ellenőrzés, a gyerekek meg inkább a tablet mögé menekültek záporozó kérdéseim elől.
Kinyitom a tankönyvet, látom, hogy a két sárkány közül csak az egyik van kiszínezve. Nem tudom gyerekként milyen voltam, de felnőttként full maximalista hárpia vagyok.
-Milán, ezt nem kell kiszínezni?
-De.
-Akkor miért nem csináltad meg?!?!
-A tanítónéni azt mondta, majd később befejezhetjük.
-Akkor most mégse házi?!?!
Esküszöm, ez a gyerek az idegeimet gyilkolja.
-De. Kiszínezhetem filccel?
-Nem tudom Milán, te voltál ott az iskolában, Neked mondták, nem nekem. De szerintem, nem.
Ezen a ponton el is durrant az agyam. Figyelmeztetés nélkül kikaptam a kezéből a tabletet és kikapcsoltam.
-Milán, figyelj rám, beszülnünk kell. Ha ez házi, meg kell csinálnod.
Szerintem még a szemeim is vérben forogtak, az orrlyukamból meg lilás füst törhetett fel, mert Milán hajszálnyira került a bőgéstől.
Bakker! Milyen anya vagyok!Amúgy is tiszta stressz neki az iskola, itthon meg én paráztatom. Kedvesen megsimogatom a vállat:
- Milán, nyugodj meg. Akkor az iskolában fejezitek be, vagy otthon kell?
- Nem volt időm befejezni anya! És ez volt az utolsó életem! Most kezdhetem elölről.
- Hö????
(Szerintem Milán semmit se hallott belőlem, csak a félbehagyott játéka miatt aggódott. Pont, mintha az apjával beszélgetnénk... )
Gyerektörténetek 2018-ban
Bemutatom magam: a fake-laza anyukát. Én hagyom, hogy a gyerekek fürdés után háromszor is elmeneküljenek a fogmosás elől, pedig legszívesebben a hónom alá csapnám mindkettőt és heves káromkodások között vonszolnám őket vissza a fürdőbe.
Teljes higgadtsággal mostam már ki a szájukat vízzel, mikor a figyelmeztetésem ellenére is ettek a homokból. Pedig a valóságban az agyidegeim egyesével durrantak szét.
De képes vagyok többször is elmondani ugyanazt, ugyanannak a személynek. A férjemnek is.
Az üvöltés rendszerint csak ezek ezután szokott következni.
De arra a lazaságra még én sem voltam felkészülve, amit a Liza mesélt nekem rólam:
- Anya, emlékszel arra, mikor az ovi kertjében belerepült egy méh a szádba?
- ?! NEM, ilyen nem történt.
- De, ittál egy pici vizet, aztán kikakiltad. Amikor kellett kakilni.
Hát persze, mikor máskor...
...
Fotózni és fotón szerepelni senki sem szeret. Visszanézni a kedves emlékeket? Na, azt mindenki szereti. Így aztán ÉN örökítem meg a TÖBBIEKET a strandon, az állatkertben, a barlangban, a kiránduláson és mindenhol. Csak onnan tudjuk, hogy én is ott voltam, mert rajtam kívül mindenki szerepel a képen! Mondjuk tényleg nem vagyok egy fotogén alkat, de az akkor is kevesebb a kevésnél.
Egy gyönyörű túránk alkalmával, mikor eltévedtünk hegynek le, és a 4 km-es túránkból csináltunk egy laza 10 km-est, azt hiszem valami elpattant bennem. Hogy fognak rám emlékezni a gyerekek, ha már nem leszek? -hasított belém a felismerés.
Indulatos ember lévén azonnal meg is osztottam a családommal eme igazságtalanság újabb példáját.
Szerencsére Milán azonnal felajánlotta, hogy majd ő lefotóz. Igazából én azt szerettem volna, ha Apa nincs a képen... Na, mindegy. A gyerek viszont tudta a megoldást, hogy mindenki rajt legyen a fotón:
-Anya bent van, Apa bent van, Liza bent van, az ujjam bent van...!
...
Nagyon szerettem otthon lenni a gyerekekkel, de az az 5 év egyben éppen elég volt. Örömmel vetettem magam ismét a felnőttek világába. Bár addigra magam sem tudtam, hogy pontosan mit is csinálnak a korombeli dolgozó nők. Abban szinte biztos voltam, hogy nem barbiznak, meg dinó-enciklopédiát olvasnak, így aztán újra fel kellett építenem magam. A felvételi elbeszélgetéseken annyira jól eljátszottam a maximalista, kreatív műszaki asszisztens látszatát, hogy kb. 30 elutasítást követően azonnal fel is vettek.
Win-win szituáció: nem kell naphosszat orvososat játszanom és megszülnöm egy plasztik babát, aminek olyan hideg feje van hogy szinte élethűen a sikítok "szülés" közben, miközben a Liza kiráncigálja a pólóm alól.
Azóta a gyerekek a legrafináltabb módon hívják fel magukra a figyelmet:
- Áuuuu!- kiált fel Milán fájdalmasan szobájából.
Liza megijedve, hogy otthagyom szülés közben:
-Csak játszik Anya, ne foglalkozz vele!
...
A gyerekek elég hamar megtanultak kettesével számolni, mivel pont két év korkülönbség van közöttük. Így aztán pontosan tudják, hogy amikor a Liza 1 éves volt, akkor a Milán 3. Vagy amikor a Milán 10 éves lesz, a Liza 8. De azt én se tudtam, hogy a Liza még ennél is tovább gondolta:
-Amikor én 100 éves leszek, a Milán ... addigra meghal.
...
A Milán cumis baba volt. Nem lógott folyamatosan a szájában, lényegében csak elalváshoz kellett, aztán ki is esett a szájából. Viszonylag könnyen le is jött róla, 2-3 átsírt éjszaka után már nem is kereste. Liza viszont az ujját szopizza. Sajnos, még mindig. Ez nem olyan,amit az ember elvesz tőle. Szerencsére szintén majdnem csak elalváshoz használja. Az ő ujjai a következők: kisujj, gyűrűs, középső, mutató, és a szopiujj. A jobbkéz-balkéz definíciója is szorosan kapcsolódik ehhez a felálláshoz, mert a szopiujj a jobbkezén van. És mint egy téli séta közben kiderült, a szopiujj nemcsak a kezén létezik:
-Anya fáj a szopilábujjam.
...
Alapvetően elmondhatom, hogy jól neveltek a gyerekek. Azaz közbe-közbe vannak mélypontjaink, de aztán egy pohár vörösbor kísértében mindig meggyőzőm magam, hogy csak Apa trollkodja meg a rendszert.
Nyaralásunk alatt beültük egy elegáns étterem tóra néző teraszára. A gyerekek vidáman eljátszottak az új gyíkjukkal, én szürcsöltem a hideg sörömet és szelfiztem. Pontosabban csak gyakoroltam szelfizni. Soha nem csináltam ilyet, szerintem ekkor fedeztem fel, hogy a telefonon a kamera megfordítható...Apa meg a vizét itta, mert ő volt a sofőr. Minden ideális volt! Aztán a Liza egy váratlan (hangos) fordulattal felhívta a terasz éhes turistatömegeinek figyelmét ránk:
- Nézd, Anya kakil. -mármint a felálló farkú gyíkja az asztalunkra.
- Ne má' Liza!
- Na jó! -mondta szomorkodva, hogy tönkretettem a gondosan felépített koncepcióját. Okos, ügyes kislány, vágja a frankót!
- Nézd Anya, akkor pisil. -hát akkor mégse vágja...
Újabb hosszú korty a sörből, egy rosszalló pillantás, és már újból lendült a gyík farka a magasba a teljes megsemmisítésemhez:
- Nézd, pukizott.
...
Ha az ember kétnyelvű gyerekeket nevel, bizony sokszor beleesik abba a hibába, hogy a hétköznapi párbeszédben azokat a megoldásokat alkalmazza, amelyik az adott nyelvben épp az egyszerűbbek. Például vannak olyan szavak ill. kifejezések, melyek a magyar nyelvben nem léteznek, vagy csak nagyon körülményesen tudnánk körülírni. Mi ezeket az idegen szavakat szépen beépítjük a magyar szókincsünkbe. Vagy melyeknek ugyanaz a jelentése, mégis valahogy a mögöttes tartalma itt vagy ott, több vagy kevesebb. Ilyen például a Hort, azaz a napközi. Mi nem használjuk, hogy "napközi", mert a Hort itt máshogy működik, arról nem is beszélve hogy tetemes összeget fizetünk érte havonta, azaz mégsem igazán napközi... Szóval ahol tudunk, egyszerűsítünk.
A kétszeres tagadás is ugyanolyan hungarikum, mint a hortobágyi húsos palacsinta. S míg mi a férjemmel egy tagadó kérdező mondatot megválaszolunk egy szimpla kétszeres tagadással úgy, hogy mindketten tudjuk, mit is akar a másik,a Milánnál ez már nem annyira triviális:
- Nem kérsz szendvicset vacsorára?
- Kösz.
- ??? Mármint, "igen, kösz", vagy "nem, kösz"?
- Igen kösz, nem kérek.
...
Gyönyörű verőfényes nap, vidám gyerekek, arról nem is beszélve, hogy péntek van! Siettem a napközibe Milánért, mert még hivatalos volt egy szülinapi buliba is. Felkaptam a hátamra az iskolatáskáját és sietve elindultunk a kocsihoz. Csak ott vettem észre, hogy egy csokor búza kandikál ki a táskája oldalzsebéből. Milán elmesélte, hogy a templomban voltak és ott kapták.
Persze valamit sejtettem, mert a GPS tracker, amit a gyerek táskájába rejtettem, már korábban jelezte, hogy nem az iskolában tartózkodik.
"Erntedankfest."
Nyilván nem bírtam megállni, és azonnal elkezdtem okoskodni:
-Megköszöntétek a Jóistennek, hogy ilyen gazdag búzatermés volt idén. Mert hát mi is készül a búzából Milán?
-Szotyi!
...
Teljes higgadtsággal mostam már ki a szájukat vízzel, mikor a figyelmeztetésem ellenére is ettek a homokból. Pedig a valóságban az agyidegeim egyesével durrantak szét.
De képes vagyok többször is elmondani ugyanazt, ugyanannak a személynek. A férjemnek is.
Az üvöltés rendszerint csak ezek ezután szokott következni.
De arra a lazaságra még én sem voltam felkészülve, amit a Liza mesélt nekem rólam:
- Anya, emlékszel arra, mikor az ovi kertjében belerepült egy méh a szádba?
- ?! NEM, ilyen nem történt.
- De, ittál egy pici vizet, aztán kikakiltad. Amikor kellett kakilni.
Hát persze, mikor máskor...
...
Fotózni és fotón szerepelni senki sem szeret. Visszanézni a kedves emlékeket? Na, azt mindenki szereti. Így aztán ÉN örökítem meg a TÖBBIEKET a strandon, az állatkertben, a barlangban, a kiránduláson és mindenhol. Csak onnan tudjuk, hogy én is ott voltam, mert rajtam kívül mindenki szerepel a képen! Mondjuk tényleg nem vagyok egy fotogén alkat, de az akkor is kevesebb a kevésnél.
Egy gyönyörű túránk alkalmával, mikor eltévedtünk hegynek le, és a 4 km-es túránkból csináltunk egy laza 10 km-est, azt hiszem valami elpattant bennem. Hogy fognak rám emlékezni a gyerekek, ha már nem leszek? -hasított belém a felismerés.
Indulatos ember lévén azonnal meg is osztottam a családommal eme igazságtalanság újabb példáját.
Szerencsére Milán azonnal felajánlotta, hogy majd ő lefotóz. Igazából én azt szerettem volna, ha Apa nincs a képen... Na, mindegy. A gyerek viszont tudta a megoldást, hogy mindenki rajt legyen a fotón:
-Anya bent van, Apa bent van, Liza bent van, az ujjam bent van...!
...
Nagyon szerettem otthon lenni a gyerekekkel, de az az 5 év egyben éppen elég volt. Örömmel vetettem magam ismét a felnőttek világába. Bár addigra magam sem tudtam, hogy pontosan mit is csinálnak a korombeli dolgozó nők. Abban szinte biztos voltam, hogy nem barbiznak, meg dinó-enciklopédiát olvasnak, így aztán újra fel kellett építenem magam. A felvételi elbeszélgetéseken annyira jól eljátszottam a maximalista, kreatív műszaki asszisztens látszatát, hogy kb. 30 elutasítást követően azonnal fel is vettek.
Win-win szituáció: nem kell naphosszat orvososat játszanom és megszülnöm egy plasztik babát, aminek olyan hideg feje van hogy szinte élethűen a sikítok "szülés" közben, miközben a Liza kiráncigálja a pólóm alól.
Azóta a gyerekek a legrafináltabb módon hívják fel magukra a figyelmet:
- Áuuuu!- kiált fel Milán fájdalmasan szobájából.
Liza megijedve, hogy otthagyom szülés közben:
-Csak játszik Anya, ne foglalkozz vele!
...
A gyerekek elég hamar megtanultak kettesével számolni, mivel pont két év korkülönbség van közöttük. Így aztán pontosan tudják, hogy amikor a Liza 1 éves volt, akkor a Milán 3. Vagy amikor a Milán 10 éves lesz, a Liza 8. De azt én se tudtam, hogy a Liza még ennél is tovább gondolta:
-Amikor én 100 éves leszek, a Milán ... addigra meghal.
...
A Milán cumis baba volt. Nem lógott folyamatosan a szájában, lényegében csak elalváshoz kellett, aztán ki is esett a szájából. Viszonylag könnyen le is jött róla, 2-3 átsírt éjszaka után már nem is kereste. Liza viszont az ujját szopizza. Sajnos, még mindig. Ez nem olyan,amit az ember elvesz tőle. Szerencsére szintén majdnem csak elalváshoz használja. Az ő ujjai a következők: kisujj, gyűrűs, középső, mutató, és a szopiujj. A jobbkéz-balkéz definíciója is szorosan kapcsolódik ehhez a felálláshoz, mert a szopiujj a jobbkezén van. És mint egy téli séta közben kiderült, a szopiujj nemcsak a kezén létezik:
-Anya fáj a szopilábujjam.
...
Alapvetően elmondhatom, hogy jól neveltek a gyerekek. Azaz közbe-közbe vannak mélypontjaink, de aztán egy pohár vörösbor kísértében mindig meggyőzőm magam, hogy csak Apa trollkodja meg a rendszert.
Nyaralásunk alatt beültük egy elegáns étterem tóra néző teraszára. A gyerekek vidáman eljátszottak az új gyíkjukkal, én szürcsöltem a hideg sörömet és szelfiztem. Pontosabban csak gyakoroltam szelfizni. Soha nem csináltam ilyet, szerintem ekkor fedeztem fel, hogy a telefonon a kamera megfordítható...Apa meg a vizét itta, mert ő volt a sofőr. Minden ideális volt! Aztán a Liza egy váratlan (hangos) fordulattal felhívta a terasz éhes turistatömegeinek figyelmét ránk:
- Nézd, Anya kakil. -mármint a felálló farkú gyíkja az asztalunkra.
- Ne má' Liza!
- Na jó! -mondta szomorkodva, hogy tönkretettem a gondosan felépített koncepcióját. Okos, ügyes kislány, vágja a frankót!
- Nézd Anya, akkor pisil. -hát akkor mégse vágja...
Újabb hosszú korty a sörből, egy rosszalló pillantás, és már újból lendült a gyík farka a magasba a teljes megsemmisítésemhez:
- Nézd, pukizott.
...
Ha az ember kétnyelvű gyerekeket nevel, bizony sokszor beleesik abba a hibába, hogy a hétköznapi párbeszédben azokat a megoldásokat alkalmazza, amelyik az adott nyelvben épp az egyszerűbbek. Például vannak olyan szavak ill. kifejezések, melyek a magyar nyelvben nem léteznek, vagy csak nagyon körülményesen tudnánk körülírni. Mi ezeket az idegen szavakat szépen beépítjük a magyar szókincsünkbe. Vagy melyeknek ugyanaz a jelentése, mégis valahogy a mögöttes tartalma itt vagy ott, több vagy kevesebb. Ilyen például a Hort, azaz a napközi. Mi nem használjuk, hogy "napközi", mert a Hort itt máshogy működik, arról nem is beszélve hogy tetemes összeget fizetünk érte havonta, azaz mégsem igazán napközi... Szóval ahol tudunk, egyszerűsítünk.
A kétszeres tagadás is ugyanolyan hungarikum, mint a hortobágyi húsos palacsinta. S míg mi a férjemmel egy tagadó kérdező mondatot megválaszolunk egy szimpla kétszeres tagadással úgy, hogy mindketten tudjuk, mit is akar a másik,a Milánnál ez már nem annyira triviális:
- Nem kérsz szendvicset vacsorára?
- Kösz.
- ??? Mármint, "igen, kösz", vagy "nem, kösz"?
- Igen kösz, nem kérek.
...
Gyönyörű verőfényes nap, vidám gyerekek, arról nem is beszélve, hogy péntek van! Siettem a napközibe Milánért, mert még hivatalos volt egy szülinapi buliba is. Felkaptam a hátamra az iskolatáskáját és sietve elindultunk a kocsihoz. Csak ott vettem észre, hogy egy csokor búza kandikál ki a táskája oldalzsebéből. Milán elmesélte, hogy a templomban voltak és ott kapták.
Persze valamit sejtettem, mert a GPS tracker, amit a gyerek táskájába rejtettem, már korábban jelezte, hogy nem az iskolában tartózkodik.
"Erntedankfest."
Nyilván nem bírtam megállni, és azonnal elkezdtem okoskodni:
-Megköszöntétek a Jóistennek, hogy ilyen gazdag búzatermés volt idén. Mert hát mi is készül a búzából Milán?
-Szotyi!
...
2018. január 21., vasárnap
Gyerektörténetek 2017-ben
Milán délelőtt elesett, sebes a térde. Amúgy is furán működnek ezek a sebek, mert pl. a sebtapasz azonnal elmulasztja a fájdalmat. És van, hogy egész nap nem fáj, csak az esti fürdésnél. Ez a nap is ilyen volt: Milán megkérte az apját, hogy csak óvatosan mossa meg a sebes lábát, mert..:
-Úgy érzem, hogy sápadt a lábam.
...
Ismeritek Demjén Ferenc, "Én csak fújom a dalt" című számát? Én igen, és mivel eléggé megfáztam, dalra fakadtam. Azt hittem, vicces leszek:
-Én csak fújom az orrom, fújom az orrom, fújom az orrom...
Jött a kontra Milántól:
-Én csak túrom az orrom, túrom az orrom, túrom az orrom..
...
Kedvencem Bartos Erikától, mikor azok a szerencsétlen bogarak egy nagy szél következtében egy fa tetején landolnak. Ott aztán kétségbeesve tanakodnak, hogy jutnak le. Ennél a jelenetnél, mindig eldurran az agyam: ÓÓÓ, bakker, hát leröpülsz!!
De, úgy tűnik Liza is örökölte gyakorlatias látásmódom, és a logikátlan összefüggéseket ő se bírja elviselni. Mint mikor a Békakirály meséjében a királylány könyörögve kéri a békát, hogy hozza fel az aranylabdáját:
Királylány: -Mindent megadok, amit csak kérsz: aranyat, gyémántot..!
Liza: -Vagy inkább egy szúnyogot!
...
Anya: Ha Liza 13 kg, és te 20 kg vagy. Szerinted mennyi Apa?
Milán: Millió!
Meg kell, hogy mondjam, közel jár a gyerek...
...
Az én gyerekeim elég jól ismerik a repülő rovarokat. Nyáron sokfélét engedünk be, de leginkább csak a szúnyogokat, aztán jól lecsapjuk őket.
Egy idő után a gyerekek már nem akarták, hogy lecsapjam a rovarokat (kivéve a szúnyogokat!). Heves vehemenciával keltek minden kis pók, muslinca, légy, lepke védelmére.
Szóval, egy ártatlan kis muslinca keringett a fürdőszobában. Liza már látta a tüzet a szememben, mikor gyorsan leállította az akciómat:
-Hát ez a pici rovar semmit se csinál, csak megnézi a lakást.
...
Lizának van egy pénztárcája, benne mindenféle pénzzel: Euro, Cent, Angol Font, Penny és arany-kalózpénz. Az angol penny kapcsán belekezdtem kiselőadásomba, hogy Angliában bizony még mindig működik a királyság intézménye, és az angol királynő uralkodik, akik történetesen Queen Elisabeth-nek hívnak.
Tényleg?- kérdezi Milán- ElisaBETh- mint BATman?
2017. február 24., péntek
Gyerektörténetek 2016-ban
Milán azt szerette volna tőlem megtudni, ha ő felnő, hol fog élni. Elmagyaráztam neki, hogy bárhol a világon élhet, ahol csak szeretne. Ő persze állította, hogy mindig velünk fog lakni, és a Liza lesz a felesége. Aztán hirtelen meggondolta magát, és gyorsan beavatta kishúgát a házasélet rejtelmeibe...Bevallom, eddig mindent rosszul csináltam:
-Liza, ha Apa felesége lennél, kiosonhatnál korán reggel, és ugrálhatnál Apa hasán.
...
Nálunk az esti fürdetés előtt a gyermekek általában komolyan le szoktak betegedni. Liza rendszerint lefekszik a szőnyegre és bizonygatja, hogy ő aztán egy lépést se tud megtenni, Milán meg simán megsüketül. Persze megkaphatnánk őket a hónuk alatt és kicipelhetnénk őket, de mi a liberális nevelés híveiként inkább hosszasan tartunk motivációs beszédet.
Fürdőszobában már egyedül vetkőznek le.
-Anya, minden megy a szennyesbe? -kérdezi Milán..
-Nem! A Liza kék nadrágja, meg a te szürke nadrágod még jó lesz holnap. Azt ne dobjátok be!- válaszolok és oda se nézve én is teszem a dolgom tovább.
Kis csönd. Hallom, hogy nyílik a szennyeskosár, turkál, mivel már mindent bedobott a szennyesbe.
-Anya, a Liza gatyája megvan, de az enyémet nem találom! -kiálltja teljesen kétségbeesve.
-Nem baj, Milán, majd én megkeresem. Ne foglalkozz vele.- nyugtatom meg úgy, hogy még mindig háttal állok neki.
Nem adja fel, tovább kutat a szennyesruha-kosárban.
-De Anya, nem találom a gatyám!
-Nem baj, Milán. Majd megoldom. - válaszolok, most már kevésbé higgadtan.
Kis csönd elteltével, aztán megkönnyebbülten így szól.
-Ja, .. még rajtam van!
...
Liza márciusi születésű kislányként igazi kos. A véleménye mellett mindig is mindenkor kitart, nem lehet vele veszekedni és meggyőzni... Vagy csak egyszerűen egy nő, az érvelés mestere!
-Anya, tegnap veled alszom.
-Úgy érted, hogy holnap?!
-Nem, tegnap!
-De Lizám, a tegnap az már elmúlt!
-Ne aggódj, lesz még tegnap!
...
Léteznek olyan összefüggések a világban, amit csak egy 5 éves gyermeki logika tud összekapcsolni:
- Én leszek Robin Hood! Liza, te meg lehetnél János herceg. Tudod, János herceg olyan mint Darth Vader, csak gonoszabb.
És igen, rábeszélte...
....
Anyira próbálkozunk jó szülőnek lenni, jó példát mutatni. Aztán mikor jön a gyermekek részéről a visszacsatolás, hogy tényleg jók vagyunk, akkor az önbizalmunk két szintet ugrik. Néha meg nem:
- Anyaaa, te kit szeretsz a legjobban? -kérdezte Milán.
- Téged, Lizát, meg Apát! És te kit szeretsz a legjobban?
- Én a békákat, gőtéket, szalamandrákat...
...
A családom szerint a fiam, teljesen olyan, mint a bátyám. Az uram családja szerint, a fiam teljesen olyan, mint ő gyerekkorában. Szerintem, viszont rám ütött:
-Liza, olyan színűre fested, amilyenre akarod, de inkább én mondom meg.
...
Ez egyszerűen nem kíván semmilyen magyarázatot:
Liza: "Anya, szomjas vagyok, le akarom borítani a fogaimat."
...
A Liza sokszor érdeklődik, hogy miért nem ő született először. Ilyenkor persze mindig megígérem neki, hogy legközelebb ő lesz az első. Egyszer aztán bevallotta, hogy valójában ez az ő döntése volt:
-A Milán akkor kelt ki, amikor én még aludtam. Én láttam, hogy sötétedik, ezért inkább összegömbölyödtem.
...
Valamelyik este már nem akartak esti mesét hallgatni, ezért inkább arra kértek, hogy játszunk még "repül a, repül a.." játékot. A sokadik repülő tárgy után villámgyoran bedobtam:
-Repül a, repül a televízió!- és mindkét gyerek felrakta a kezét.
(Annyira jó vagyok, mindkét gyereket kiejtettem a játékból!)
- Kiestetek! Jó éjszakát!
Ellenkezés nélkül szépen bevackolták magukat az ágyukba, elcsöndesedtek, majd még mielőtt kiosontam volna, Milán halkan megkérdezte:
-Anya, mi az a televízió?
-?!*?!?! Jaaaa, hogy ezért estetek ki. A televízió az a tv.
-Kérlek, ne mondd többször, hogy televízió, mert azt hiszem, az egy hal.
...
Szoktunk olyat is játszani, hogy a legkülönbözőbb témakörökből kérdezek sokat, gyorsan egymás után, és a gyerekeknek minél előbb meg kell válaszolni. Természetesen, ezeket a játékokat a Milán nyeri. Liza már kezdte megelégedni, hogy a Milán rendre gyorsabban és pontosabban válaszolja meg a természettudományos kérdéseimet, így eldöntötte, hogy most ő lesz a gyorsabb:
A kérdés így hangzott:
-Mennyi 3+2?
-Zebra!
Hát igen, ő is rám ütött...
-Liza, ha Apa felesége lennél, kiosonhatnál korán reggel, és ugrálhatnál Apa hasán.
...
Nálunk az esti fürdetés előtt a gyermekek általában komolyan le szoktak betegedni. Liza rendszerint lefekszik a szőnyegre és bizonygatja, hogy ő aztán egy lépést se tud megtenni, Milán meg simán megsüketül. Persze megkaphatnánk őket a hónuk alatt és kicipelhetnénk őket, de mi a liberális nevelés híveiként inkább hosszasan tartunk motivációs beszédet.
Fürdőszobában már egyedül vetkőznek le.
-Anya, minden megy a szennyesbe? -kérdezi Milán..
-Nem! A Liza kék nadrágja, meg a te szürke nadrágod még jó lesz holnap. Azt ne dobjátok be!- válaszolok és oda se nézve én is teszem a dolgom tovább.
Kis csönd. Hallom, hogy nyílik a szennyeskosár, turkál, mivel már mindent bedobott a szennyesbe.
-Anya, a Liza gatyája megvan, de az enyémet nem találom! -kiálltja teljesen kétségbeesve.
-Nem baj, Milán, majd én megkeresem. Ne foglalkozz vele.- nyugtatom meg úgy, hogy még mindig háttal állok neki.
Nem adja fel, tovább kutat a szennyesruha-kosárban.
-De Anya, nem találom a gatyám!
-Nem baj, Milán. Majd megoldom. - válaszolok, most már kevésbé higgadtan.
Kis csönd elteltével, aztán megkönnyebbülten így szól.
-Ja, .. még rajtam van!
...
Liza márciusi születésű kislányként igazi kos. A véleménye mellett mindig is mindenkor kitart, nem lehet vele veszekedni és meggyőzni... Vagy csak egyszerűen egy nő, az érvelés mestere!
-Anya, tegnap veled alszom.
-Úgy érted, hogy holnap?!
-Nem, tegnap!
-De Lizám, a tegnap az már elmúlt!
-Ne aggódj, lesz még tegnap!
...
Léteznek olyan összefüggések a világban, amit csak egy 5 éves gyermeki logika tud összekapcsolni:
- Én leszek Robin Hood! Liza, te meg lehetnél János herceg. Tudod, János herceg olyan mint Darth Vader, csak gonoszabb.
És igen, rábeszélte...
....
Anyira próbálkozunk jó szülőnek lenni, jó példát mutatni. Aztán mikor jön a gyermekek részéről a visszacsatolás, hogy tényleg jók vagyunk, akkor az önbizalmunk két szintet ugrik. Néha meg nem:
- Anyaaa, te kit szeretsz a legjobban? -kérdezte Milán.
- Téged, Lizát, meg Apát! És te kit szeretsz a legjobban?
- Én a békákat, gőtéket, szalamandrákat...
...
A családom szerint a fiam, teljesen olyan, mint a bátyám. Az uram családja szerint, a fiam teljesen olyan, mint ő gyerekkorában. Szerintem, viszont rám ütött:
-Liza, olyan színűre fested, amilyenre akarod, de inkább én mondom meg.
...
Ez egyszerűen nem kíván semmilyen magyarázatot:
Liza: "Anya, szomjas vagyok, le akarom borítani a fogaimat."
...
A Liza sokszor érdeklődik, hogy miért nem ő született először. Ilyenkor persze mindig megígérem neki, hogy legközelebb ő lesz az első. Egyszer aztán bevallotta, hogy valójában ez az ő döntése volt:
-A Milán akkor kelt ki, amikor én még aludtam. Én láttam, hogy sötétedik, ezért inkább összegömbölyödtem.
...
Valamelyik este már nem akartak esti mesét hallgatni, ezért inkább arra kértek, hogy játszunk még "repül a, repül a.." játékot. A sokadik repülő tárgy után villámgyoran bedobtam:
-Repül a, repül a televízió!- és mindkét gyerek felrakta a kezét.
(Annyira jó vagyok, mindkét gyereket kiejtettem a játékból!)
- Kiestetek! Jó éjszakát!
Ellenkezés nélkül szépen bevackolták magukat az ágyukba, elcsöndesedtek, majd még mielőtt kiosontam volna, Milán halkan megkérdezte:
-Anya, mi az a televízió?
-?!*?!?! Jaaaa, hogy ezért estetek ki. A televízió az a tv.
-Kérlek, ne mondd többször, hogy televízió, mert azt hiszem, az egy hal.
...
Szoktunk olyat is játszani, hogy a legkülönbözőbb témakörökből kérdezek sokat, gyorsan egymás után, és a gyerekeknek minél előbb meg kell válaszolni. Természetesen, ezeket a játékokat a Milán nyeri. Liza már kezdte megelégedni, hogy a Milán rendre gyorsabban és pontosabban válaszolja meg a természettudományos kérdéseimet, így eldöntötte, hogy most ő lesz a gyorsabb:
A kérdés így hangzott:
-Mennyi 3+2?
-Zebra!
Hát igen, ő is rám ütött...
2016. szeptember 8., csütörtök
Anyáék vesznek -első rész-
Gondolom minden család életében eljön az az időszak, mikor a gyermek
háziállatot szeretne. Ti szerencsések vagytok, mert a mi gyerekünk hüllő
és kétéltű-mániás. A szüleinktől eltanult komoly érvrendszereket mi nem
tudjuk használni, hiszen nem a klasszikus "beszéljük-le-a
kutyáról-macskáról" eset áll fenn. De azért keményen próbálkoztunk mi is.
- Teknőst ne: az túl zajos (de tényleg, állandóan tologatják a köveket..),
- kaméleont ne: túl kényes,
- leguánt ne: attól meg én félek,
- békát ne: túl hangos, és különben is télen az összes vagyonunkat élő rovarra kéne költeni.
És a HIPER-SZUPER-ÁSZ-kifogás: nem tudunk elmenni nyaralni, mert nem lesz senki, aki etesse a mi háziállatunkat.
Na, és ezen a ponton kényelmesen hátradőltem. Elégedett vigyorral néztem Apára, hogy ÉN megint megcsináltam és leszereltem a gyereket! Mire Milán:
- Akkor tartsunk óriáskígyót, azt elég havonta csak egyszer megetetni...!
Bakker! Igaza van! Gyűlölettel gondoltam a budapesti állatkert dolgozójára, hiszen ezt ő mondta! Ezek az ő szavai voltak augusztusban! Kezében a bébi-óriáskígyóval, szigorúan bizalmas kígyó-tartási információhoz juttatva manipulálta a mi háziállat-szűz gyerekünket. Még jó, hogy a Liza épp aludt, és nem hallhatta! Okos gyermek!
Éppen kezdtem volna összeszedni önbizalmam maradék darabkáit a konyha hideg kövéről, mikor Apa végre kisegített.
-Milán, gondoljuk végig, és akkor karácsonyra kaphatsz egy háziállatot.
Hmmm, nem rossz ötlet. Milán mániái általában 2-3 hónap alatt lecsengenek. Kivéve a traktor-mániája, ami majdnem egy évig tartott. De akkor csak kétéves volt. Életemben nem rajzoltam még annyi traktort, mint akkor! Meg a dinó-mániája, ami meg kb. fél-évig tartott. Haragudtam is szüleimre, mert annak idején engem még a legalapabb dinoszaurusz-ismeretekkel sem láttak el. Bezzeg Apa! Csak úgy dobálta a különböző latin neveket! Lényeg a lényeg, hamar behoztam lemaradásomat, és most már bármelyik őslénykutatót le tudnám alázni az ismeretanyagommal. Milánról nem is beszélve!
Tehát Karácsony. Bő 4 hónap. Reméljük elég lesz.
A következő napok eseménytelenül teltek: terrárium barkácsolás papírból, terrárium berendezése az ablakban, terrárium videók nézése a youtube-on, terrárium nyomtatása.
Gondoltam, jól jönne egy kis változatosság a gyermekek életében, valami új programot kéne csinálni. Mivel amúgy is elég kreatív vagyok, most se okoztam csalódást a gyerekeimnek:
-Menjünk el a temetőbe! Ott még sohasem voltunk.
Legalábbis az eferdingi temetőben. Sikerült meggyőznöm a gyerekeket, hogy jó kis program lesz az.
Odaérve, mindjárt kiszúrták Jézust keresztre feszítve. Sok-sok kérdést kaptam ezzel kapcsolatban, de hamar megértették, hogy ez az a Jézus, akinek a szülinapját ünnepeljük Karácsonykor. Illetve a bazilikuszgyík -alias Jézus-Krisztus gyík- is róla kapta nevét, hisz mindketten tudtak vízen járni. Na jó, a baziliszkusz csak futni tud, de azért ez sem elhanyagolható teljesítmény. A temetőben megnéztük a sírköveket, elolvastuk kik fekszenek ott, és még szöcskét is fogtam.
Este aztán Milán vígan meséli a nagyszülőknek, hogy ő bizony karácsonyra kap egy igazi háziállatot. Valószínű gabonasiklót, mert azt elég hetente egyszer etetni és kakilni is csak hetente egyszer szokott.
Anyukám rácsodálkozik (nem a kakilós-dologra):
-Tényleg? A Jézuska hoz majd neked egy gabonasiklót?
Milán rezzenéstelen arccal válaszol a temetőben magába szívott új tudásával felvértezve:
- Nem! Ő már meghalt. Anyáék vesznek.
Hát igen. Azt hiszem folyt.köv Karácsonykor...
- Teknőst ne: az túl zajos (de tényleg, állandóan tologatják a köveket..),
- kaméleont ne: túl kényes,
- leguánt ne: attól meg én félek,
- békát ne: túl hangos, és különben is télen az összes vagyonunkat élő rovarra kéne költeni.
És a HIPER-SZUPER-ÁSZ-kifogás: nem tudunk elmenni nyaralni, mert nem lesz senki, aki etesse a mi háziállatunkat.
Na, és ezen a ponton kényelmesen hátradőltem. Elégedett vigyorral néztem Apára, hogy ÉN megint megcsináltam és leszereltem a gyereket! Mire Milán:
- Akkor tartsunk óriáskígyót, azt elég havonta csak egyszer megetetni...!
Bakker! Igaza van! Gyűlölettel gondoltam a budapesti állatkert dolgozójára, hiszen ezt ő mondta! Ezek az ő szavai voltak augusztusban! Kezében a bébi-óriáskígyóval, szigorúan bizalmas kígyó-tartási információhoz juttatva manipulálta a mi háziállat-szűz gyerekünket. Még jó, hogy a Liza épp aludt, és nem hallhatta! Okos gyermek!
Éppen kezdtem volna összeszedni önbizalmam maradék darabkáit a konyha hideg kövéről, mikor Apa végre kisegített.
-Milán, gondoljuk végig, és akkor karácsonyra kaphatsz egy háziállatot.
Hmmm, nem rossz ötlet. Milán mániái általában 2-3 hónap alatt lecsengenek. Kivéve a traktor-mániája, ami majdnem egy évig tartott. De akkor csak kétéves volt. Életemben nem rajzoltam még annyi traktort, mint akkor! Meg a dinó-mániája, ami meg kb. fél-évig tartott. Haragudtam is szüleimre, mert annak idején engem még a legalapabb dinoszaurusz-ismeretekkel sem láttak el. Bezzeg Apa! Csak úgy dobálta a különböző latin neveket! Lényeg a lényeg, hamar behoztam lemaradásomat, és most már bármelyik őslénykutatót le tudnám alázni az ismeretanyagommal. Milánról nem is beszélve!
Tehát Karácsony. Bő 4 hónap. Reméljük elég lesz.
A következő napok eseménytelenül teltek: terrárium barkácsolás papírból, terrárium berendezése az ablakban, terrárium videók nézése a youtube-on, terrárium nyomtatása.
Gondoltam, jól jönne egy kis változatosság a gyermekek életében, valami új programot kéne csinálni. Mivel amúgy is elég kreatív vagyok, most se okoztam csalódást a gyerekeimnek:
-Menjünk el a temetőbe! Ott még sohasem voltunk.
Legalábbis az eferdingi temetőben. Sikerült meggyőznöm a gyerekeket, hogy jó kis program lesz az.
Odaérve, mindjárt kiszúrták Jézust keresztre feszítve. Sok-sok kérdést kaptam ezzel kapcsolatban, de hamar megértették, hogy ez az a Jézus, akinek a szülinapját ünnepeljük Karácsonykor. Illetve a bazilikuszgyík -alias Jézus-Krisztus gyík- is róla kapta nevét, hisz mindketten tudtak vízen járni. Na jó, a baziliszkusz csak futni tud, de azért ez sem elhanyagolható teljesítmény. A temetőben megnéztük a sírköveket, elolvastuk kik fekszenek ott, és még szöcskét is fogtam.
Este aztán Milán vígan meséli a nagyszülőknek, hogy ő bizony karácsonyra kap egy igazi háziállatot. Valószínű gabonasiklót, mert azt elég hetente egyszer etetni és kakilni is csak hetente egyszer szokott.
Anyukám rácsodálkozik (nem a kakilós-dologra):
-Tényleg? A Jézuska hoz majd neked egy gabonasiklót?
Milán rezzenéstelen arccal válaszol a temetőben magába szívott új tudásával felvértezve:
- Nem! Ő már meghalt. Anyáék vesznek.
Hát igen. Azt hiszem folyt.köv Karácsonykor...
2016. március 22., kedd
Liza száj 1-2-3
Vannak olyan pillanatok az életemben, amiket soha nem fogok elfelejteni. Ilyen, mikor az ápolónő a frissen született magzatmázos Liza-babát odahozta hozzám, hogy "anyuka, meg lehet puszilni". Én meg csak arra tudtam, gondolni, hogy "fúj".
Azóta sokminden történt velünk, vele.
Egy élet kevés lesz nekünk, hogy megköszönhessük Neked, hogy ismerhetünk, hogy Veled lehetünk, hogy szerethetünk.
Nagyon boldog harmadik szülinapot, Liza!
...
Még nem volt kétéves, mikor látogatóba mentünk Ritáékhoz. Ők egy szép, régi családi házban laknak, mely tele van mindenféle műalkotással. Szerencsések, mert egyik közeli rokonuk a bécsi szépművészeti múzeum alkalmazottja és -nem mellesleg- igen tehetséges festő.
Míg Milán csúszdázott Leonnal a nappaliban, addig Liza felfedezett egy kisgyermek nagyságú Madonna-szobrot a sarokban. Megállt előtte, és egy rég nem látott közeli ismerősünket felismerve, hangosan így szólt:
- Mama!
Ritával mosolyogva összenéztünk, majd én gyorsan megmagyaráztam a helyzetet.
- Legalább most már ti is tudjátok a titkunkat.....
...
Emlékszem, sokak szemében kényes téma volt, hogy én több mint kétéves koráig szoptattam. Kaptam hideget-meleget. Nekünk azonban jó volt,legalábbis egy ideig... míg huncut mosollyal az arcán meg nem kérdezte tőlem közvetlen szoptatás előtt:
-Mi van benne?
-Tej! - válaszoltam.
-Megint?!
...
Liza sokáig meg volt róla győződve, hogy neki is van fütyije. Igazából megértem, valahol mélyen én is irigykedem a fiúknak azon speciális képességére, hogy állva is tudnak pisilni. Rettegéssel néztem minden este, ahogy odaáll a wc elé, és állva pisilést imitál, pont, ahogy a bátyjától látta pár perccel ezelőtt.
Ebben a kérdésben sokáig teljesen megingatatlan volt. Mivel Milánnal fürdik -aki szavai és tettei amúgy is amolyan félistentől valók számára - érthető, hogy a fütyi-birtoklás kérdésében is utánozni szeretné őt. De! A pocakjának mérete- amire nagyon is büszke és rendszerint ki is dülleszti- megakadályozza abban, hogy felismerje, ebben a kérdésben leginkább rám -azaz anyjára- ütött.
Egy este aztán a kétéves tudását felhasználva aztán maga helyrerakta a dolgokat:
-Nem vagyok kisfiú, nem vagyok kislány. Mérges krokodil vagyok!
...
Állítólag a játszótér segíti a gyermekek szociális fejlődését a legjobban. Nem tudom, de az enyémek a játszótéren nem nagyon foglalkoznak a kapcsolati tőkéjük bővítésével. Helyette inkább csúszdáznak, hintáznak, libikókáznak, fára másznak, ami mind mind magányos tevékenység. Liza persze árnyékként követi Milánt, én meg árnyékként követve segítem fel Lizát a csúszda alsó lépcsőfokára, rakom bele a hintába, és nyomom le a libikókát.
- Együtt megyünk. Káposzta a fejünk.- énekelte Milán vidáman a hintán.
Liza azonban nem csatlakozott az énekhez, helyette inkább minden nőiességét félredobva artikulálatlan hangon visszaordított a hintából:
- Neeeem káposzta a fejünk!!!
- Ugyan, Liza, ez csak egy dal!-próbáltam csitítani méregzsák kétévesemet.
- Ez nem dal! Ez PROBLÉMA!
...
Nyaralásunk alatt történt, hogy a teraszon állva vártuk, hogy végre Beáék megérkezzenek: Bea, Fecó és a KISBABA. Liza nagyon szereti a kisbabákat. Az ő világában kétféle kategória létezik: a kisbabák és a nagylányok. Ő pedig a saját érdekeitől függően sorolja be magát a szükséges osztályba.
A teraszon állva pár perc elteltével türelmetlenül érdeklődik:
-Hol vannak már?
Mi is jól emlékszünk azokra az időkre, mikor a gyerekeink kisbabák voltak, és mindig százféle dolgok kellett magunkkal vinni. Szerencsére azóta nagyobbacskák lettek, és sok felesleges kacatot otthon hagyhatunk. Most mikor útra kelünk, akkor már csak ezerféle dolgot viszünk magunkkal, amik időközben hozzánőttek a gyerekeinkhez és nélkülük egy lépést se tudunk tenni. Szóval, jól ismerve a gyerekes utazások táskáinak számát, próbáltam megmagyarázni Lizának a késedelmük okát.
-Csak összeszedik a hóci-mócit és jönnek.
-Miért? A kisbabát Hóci-Mócinak hívják?!
...
Sajnos, Liza hajlamos a kruppra. Jól emlékszem az első rohamára. Teljesen felkészületlenül ért minket. Persze rögtön rávetettük magunkat a netre és pár perc alatt diagnosztizáltuk a betegséget. Azon az éjszakán nem sokat aludtam.
Azóta beszereztünk mindent, ami megelőzheti a rohamot. Liza is megszokta, hogy közbe-közbe neki salvus vizet kell inhalálni, és éjszaka az ágya mellé felállított a párologtató csendes zúgására alszik.
Látom ám, hogy az esti meseolvasás közben huncutul lemászik az ágyáról és óvatosan ráül a párologtatóra.
-Liza! Mit csinálsz?! -kérdeztem dühösen.
-Inhalál a popóm.
folyt. köv.
Azóta sokminden történt velünk, vele.
Egy élet kevés lesz nekünk, hogy megköszönhessük Neked, hogy ismerhetünk, hogy Veled lehetünk, hogy szerethetünk.
Nagyon boldog harmadik szülinapot, Liza!
Még nem volt kétéves, mikor látogatóba mentünk Ritáékhoz. Ők egy szép, régi családi házban laknak, mely tele van mindenféle műalkotással. Szerencsések, mert egyik közeli rokonuk a bécsi szépművészeti múzeum alkalmazottja és -nem mellesleg- igen tehetséges festő.
Míg Milán csúszdázott Leonnal a nappaliban, addig Liza felfedezett egy kisgyermek nagyságú Madonna-szobrot a sarokban. Megállt előtte, és egy rég nem látott közeli ismerősünket felismerve, hangosan így szólt:
- Mama!
Ritával mosolyogva összenéztünk, majd én gyorsan megmagyaráztam a helyzetet.
- Legalább most már ti is tudjátok a titkunkat.....
...
Emlékszem, sokak szemében kényes téma volt, hogy én több mint kétéves koráig szoptattam. Kaptam hideget-meleget. Nekünk azonban jó volt,legalábbis egy ideig... míg huncut mosollyal az arcán meg nem kérdezte tőlem közvetlen szoptatás előtt:
-Mi van benne?
-Tej! - válaszoltam.
-Megint?!
...
Liza sokáig meg volt róla győződve, hogy neki is van fütyije. Igazából megértem, valahol mélyen én is irigykedem a fiúknak azon speciális képességére, hogy állva is tudnak pisilni. Rettegéssel néztem minden este, ahogy odaáll a wc elé, és állva pisilést imitál, pont, ahogy a bátyjától látta pár perccel ezelőtt.
Ebben a kérdésben sokáig teljesen megingatatlan volt. Mivel Milánnal fürdik -aki szavai és tettei amúgy is amolyan félistentől valók számára - érthető, hogy a fütyi-birtoklás kérdésében is utánozni szeretné őt. De! A pocakjának mérete- amire nagyon is büszke és rendszerint ki is dülleszti- megakadályozza abban, hogy felismerje, ebben a kérdésben leginkább rám -azaz anyjára- ütött.
Egy este aztán a kétéves tudását felhasználva aztán maga helyrerakta a dolgokat:
-Nem vagyok kisfiú, nem vagyok kislány. Mérges krokodil vagyok!
...
Állítólag a játszótér segíti a gyermekek szociális fejlődését a legjobban. Nem tudom, de az enyémek a játszótéren nem nagyon foglalkoznak a kapcsolati tőkéjük bővítésével. Helyette inkább csúszdáznak, hintáznak, libikókáznak, fára másznak, ami mind mind magányos tevékenység. Liza persze árnyékként követi Milánt, én meg árnyékként követve segítem fel Lizát a csúszda alsó lépcsőfokára, rakom bele a hintába, és nyomom le a libikókát.
- Együtt megyünk. Káposzta a fejünk.- énekelte Milán vidáman a hintán.
Liza azonban nem csatlakozott az énekhez, helyette inkább minden nőiességét félredobva artikulálatlan hangon visszaordított a hintából:
- Neeeem káposzta a fejünk!!!
- Ugyan, Liza, ez csak egy dal!-próbáltam csitítani méregzsák kétévesemet.
- Ez nem dal! Ez PROBLÉMA!
...
Nyaralásunk alatt történt, hogy a teraszon állva vártuk, hogy végre Beáék megérkezzenek: Bea, Fecó és a KISBABA. Liza nagyon szereti a kisbabákat. Az ő világában kétféle kategória létezik: a kisbabák és a nagylányok. Ő pedig a saját érdekeitől függően sorolja be magát a szükséges osztályba.
A teraszon állva pár perc elteltével türelmetlenül érdeklődik:
-Hol vannak már?
Mi is jól emlékszünk azokra az időkre, mikor a gyerekeink kisbabák voltak, és mindig százféle dolgok kellett magunkkal vinni. Szerencsére azóta nagyobbacskák lettek, és sok felesleges kacatot otthon hagyhatunk. Most mikor útra kelünk, akkor már csak ezerféle dolgot viszünk magunkkal, amik időközben hozzánőttek a gyerekeinkhez és nélkülük egy lépést se tudunk tenni. Szóval, jól ismerve a gyerekes utazások táskáinak számát, próbáltam megmagyarázni Lizának a késedelmük okát.
-Csak összeszedik a hóci-mócit és jönnek.
-Miért? A kisbabát Hóci-Mócinak hívják?!
...
Sajnos, Liza hajlamos a kruppra. Jól emlékszem az első rohamára. Teljesen felkészületlenül ért minket. Persze rögtön rávetettük magunkat a netre és pár perc alatt diagnosztizáltuk a betegséget. Azon az éjszakán nem sokat aludtam.
Azóta beszereztünk mindent, ami megelőzheti a rohamot. Liza is megszokta, hogy közbe-közbe neki salvus vizet kell inhalálni, és éjszaka az ágya mellé felállított a párologtató csendes zúgására alszik.
Látom ám, hogy az esti meseolvasás közben huncutul lemászik az ágyáról és óvatosan ráül a párologtatóra.
-Liza! Mit csinálsz?! -kérdeztem dühösen.
-Inhalál a popóm.
folyt. köv.
2015. december 14., hétfő
Milánszáj 5
Azt szoktam mondani Apának, hogy számomra a nap legjobb része, az esti zuhanyzás. Ezen persze mindig megsértődik. De én csak ekkor lehetek végre magam a saját gondolataimmal, amit előtte 13 órában nem hallottam. Legalábbis néhány perce, mert aztán megjelenik a Liza a fürdőszobában, a fejére húzza a kikészített bugyimat és elegánsan kivonul, hogy megmutassa Apának.
Milán rendszerint ekkor rohan be, mint versenyautó, és addig nem hagy békén, míg meg nem dicsérem a kopott kerekeit és meg nem erősítem abban a tudatban, hogy a kanyart ő tudja bevenni a leggyorsabban. Liza is visszahozza a bugyimat egy fényképezőgéppel együtt, mert le szeretne fotózni. Csodás.
És így megy ez a zuhanyzás végéig.
Ha esetleg nem jönnek, az még rosszabb. Akkor biztos, hogy baj van, és hagyhatom abba a zuhanyzást. Értitek?! A nap legjobb részét!!
Most épp a Liza sírt teli torokból. Azonnal tudtam, hogy Milán csinált már megint valamit vele.
- Bünti! Bünti! -kiabáltam a fürdőszobából a nappaliban tartózkodó Apának, hogy tudja, mi ilyenkor a teendő.
Apa persze nem hallotta a Liza sírása miatt, és miközben nyugtatta, közben töretlen lelkesedéssel próbált Milán józan eszére is hallgatni, hogy a Lizát nem bántjuk, de ő inkább faképnél hagyta.
- Te meg hova mész?!- kérdezte Apa ledöbbenve.
- Hát büntibe.
Nos, ő legalább meghallotta. Befejezem a zuhanyzást, felvettem legkomorabb ábrázatomat, és mentem Milánt vallatni. Ez olyan poszt-dühkezelési eljárás nekünk, amikor közösen feltárjuk Milánban a cselekedete hibáit, és megmutatjuk az alkalmazni kívánt, helyes viselkedési módot. Mivel Liza ezidőtájt még nem volt két éves, igazából csak a Milán elbeszélésre támaszkodhatunk, aki a cselekmény döntő pillanatait szereti a végére halogatni.
-Milán, meséld el, kérlek, mi történt.
-Apa szólt a Lizának.
-És?
-De ő csak azt hajtogatta.
-Éééééés?
-Aztán arrébb toltam a széket.
-Értem, de a Liza hogy került a földre?
-Hát úgy, hogy megtaszítottam.
-Mégis mennyire?! - a kérdésem inkább csak egy hangos sóhaj volt, hiszem volt szerencsém már többször látni, hogyan viszi Milán padlóra a kishúgát. De a válasza nem maradt el...
-Úgy három méternyire.
...
A minap azt fejtegette Milán, hogy ő milyen nagy segítség is nekem. Miközben a postával a kezében ment fel a lépcsőn, azt is kifejtette, hogy nélküle mennyi munka maradna is rám... Hát igen. Egyedül kéne azt a sok játékot szétszórnom a gyerekszobában, vagy beletaposnom a chipset a szőnyegbe. Milyen élet lenne ez már?! Ez a különleges nap ebben a nagy segítségnyújtásban telt, amit meg kell vallanom, igazán élveztem. Igazi mintagyerek és mintatesó volt a Milán.
Este aztán látom, hogy a Lizának ismét sikerült magát veszélybe sodornia, így a fakanalat eldobva rohantam felé:
-Liza, már megint egyedül másztál fel az ablakba?!
Milán bezzeg megőrizte hidegvérét, lassan elindult felé és nyugodt hangon így szólt:
-Hagyd csak, Anya! Majd én megverem!
...
Újabban a saját gondolatomat sem hallom. A két gyerek folyamatosan beszél. Ez iszonyatosan megterhelő. Például mikor naponta tízszer kell elmagyarázni, mi az a körforgalom. Ráadásul még Apának is, mert ő meg nem akar hinni a fülének, hogy egy két-és-fél-éves ezt akarja hallani. Milán meg mindent tudni akar. Néha az az érzésem, ő csak kérdéseket tud feltenni. Aztán mikor elhallgatnak, az még őket is meglepi:
-Mi ez a nagy csönd? Liza, te csapsz ilyen nagy csöndet?
....
Nem tudom, miért van az, hogy az én gyerekeim kiborulnak azon hogy vizes az arcuk. Így aztán ha séta közben kap el minket az eső, az elég nagy stressz-forrás mindhármunknak.
Általában ilyenkor vállalom túl magam: hátizsákomban két liter tej és egy liter gyümölcslé. A szokásos zsömlék helyett nyilván egy olyan francia bagettet választok, ami félig kilóg a táskámból, Milán kérésére egy dinnye, lehetőleg piros, és ezer kis kacat, amin napokig tudok csodálkozni, hogy miért vettem meg egyáltalán?! Természetesen ezeken a nyári napokon szoktam megengedni, hogy a gyerekek nyugodtan húzzanak papucsot, és a sapkákat is otthon felejtem. Öröm ilyenkor sietni a gyerekekkel...!
A vállam leszakad, a bagett kiesik a táskámból, Milán futás közben elhagyja az egyik papucsát, Liza meg a karomban maga 10 kilójával folyamatosan mondogatja a fülembe az "anyaa-esik-az-eső-siessünk" mantrát.
Egy ilyen nap után nyilván nem csodálkozok, hogy a gyerekek a következő hetekben szorgalmasan gyakorolják az újonnan tanult "basszus"-t a különböző életszituációkra.
-Anyaaaa! Menjünk el a játszótérre!- kérte Milán egy másik borús nyári napon.
-Attól függ, milyen idő van kint!
-Én nem látok esőt!... Csak egy pici vihart!
...
Hajmosás. Még mindig. Lizát nem is zavarta egészen addig, amíg külön fürdött Milántól. Amióta azonban együtt fürdenek esténként, ő is elleste a "nagyok" módszerét: a fejet hátra kell dönteni, majd a hajmosás folyamata közben többször előrehajolni -lehetőleg nyitott szemmel-, közben lehet hangosan lehet kiabálni és panaszkodni, hogy:
1. vizes lett az arcom,
2. belefolyt a víz a fülembe,
3. belefolyt a víz a szemembe,
és végül a személyes kedvencem:
4. nem bírom tartani a fejemen a habot.
...
Zsarolás. Ebbe is belenőttünk. Persze ez nem jelenti azt, hogy a elérni kívánt dologért történő teli torokból való üvöltést már nem alkalmazná! Szerencsére még ez is megvan, és egyre hangosabb. De ismerek olyan hatéveseket, akik még szintén előszeretettel alkalmazzák ezt a technikát. Ilyenkor megkönnyebbülök, hogy továbbra is tökéletes vagyok, vagy legalábbis nem rosszabb anya, mint ezer másik. A jelenséget pedig lezárom azzal, hogy "életkori sajátosság". De Milán már zsarol. Nem is akárhogy:
"- Kapcsold be a tv-t, különben meghalok...! Aztán nem lesz Milánod!!!"
...
Imádom az egyszerű gyermeki lelküket. Barkácsoltam nekik dekorgumiból meg egy darabka szivacsból okostelefont, és már napok óta ezzel játszanak. Vagy amikor a 22 perces mese végén a főgonosz elfogott néhány sárkányt, Milán kifejezetten örült ennek, mert így már neki is volt saját sárkánya, amin repülhet. Az meg se fordult a fejében, hogy a szeretett viking-falu leigázása az igazi célja vele.
Sokan mondják, hogy a gyerekek mennyire rugalmasak, szerintem meg inkább csak arról van szó, hogy beletörődnek a változása. Ausztriai életünk egy nagy újrakezdésnek is számított, és bár az erkölcsi/etikai értékek itt is ugyanazok, attól meg a szociális kapcsolatainkat újból fel kellett építenünk, ami a gyerekeknek is, és nekünk is nagy munka volt.
Milánnal arról beszélgettünk, hogy mit kedvelünk legjobban Ausztriában.
- Én legjobban a Leberkäse-t, a fehérkolbászt és a Hüpftomate-e szeretem. És te?- kérdeztem.
- Én a ... [rövid gondolkodás] .....káposztatorzsát!
(Hát igen, ezért már megérte...!)
...
Rettenetesen ért ahhoz, hogy kell a Lizát fenyegetni. Például, mikor négykézlábra ereszkedik és a végén már mindhárman ordítunk. Milán azért, mert ő egy sárkány, a Liza azért, mert halálfélelme van, én meg azért, hogy hagyják már végre abba.
Aztán ott vannak a testi fenyítések is. Szépen lassan szoktatjuk le a harapásról, aztán a rúgásról, a rángatásról, lökdösésről, a birkózásról, a szorításról. Kihagytam volna valamit?
És mikor már azt hiszed, nem tud újabbat kitalálni, akkor rájössz, hogy egy majdnem ötéves képes egy jóval magasabb szintre emelni a fenyegetés művészetét:
"-Ha mégegyszer ilyet mondassz, kieszem a húst a lasagne-dból."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)