2011.07.19

Valójában nem akartam megírni a mai napom, de mindenki más számára elég vicces, így megosztom veletek is.

Miután Anyu szabadságon van és Milán jól elvan vele, gondoltam bemegyek a városba és három hónapnyi sóvárgás után végre megveszem a régóta áhított lógós fehérarany fülbevalót magamnak, illetve bio-repceolajat Milánnak. Lógós fülbevaló nem volt, repceolaj nem volt, így bánatosan, de dagadó pénztárcával visszaindultam. Már az úton hazafelé örültem,  milyen jó lesz újra látni a Milánt, mégha csak félórára voltam is tőle külön. Otthon vigyorgó képpel szálltam ki a kocsiból és léptem bele a kutyaszarba. Nem tudok haragudni a kutyára, mert imádom őt, különben is öreg kutya. Sebaj, lehúztam a cipőm a fűben és szaladtam be a házba. Kérdezem anyut, hol van Milán? Nem is nagyon válaszolt, csak annyit "sssss". Tudtam, Milán nem várt meg, alszik. Ezek szerint nem hiányoztam neki.
Délelőtt további részében kicsit nyűgös volt, de sikerült egy kis játékkal feledtetni. Belemásztam a felfújható bébimedencéjébe -szárazon-, Milánt az ölembe vettem, és ott kergettük a medence peremén bóklászó hangyákat.
Ebédre sütőtököt kapott, most először. Mivel nincs szezonja, készen vettem meg a boltban, és azt kínáltam neki. Majdnem az egész üvegcsével megette, igazán büszke voltam rá.
Rögtön ebéd után leheveredtünk az ágyra és mesét olvastunk. Épp ott tartottam, hogy "mackópapa, mackómama felássák a kertet", mikor láttam, hogy Milán bekakilt. Juhhé, épp ideje volt! Kicsit szorulásos, leginkább az almára fogtam. Gyors pelenkacsere után visszafeküdtünk, hogy befejezzük a mesét, de újabb adag érkezett a pelusba. Visszatettem a pelenkázóra, mikor három, azaz HÁROM pelenka beszennyezése után egy hangos pukit követően a híg fos vészes gyorsasággal kilövellt a fenekéből irányomba. Túlzás lenne azt állítani, hogy fél méteres körben minden tiszta szar lett, mert nem lett! De fél méteres sugárban minden az lett. Én majdnem félre tudtam ugrani, így csak a jobb lábam lett deréktól térdig tiszta szaros. A fél méter azért volt különösen jó választás, mert a pelenkázótól az ágy pont fél méterre van, így azt is sikerült elérnie. Lemerevedtem, és hangosan kiabáltam segítségért anyunak. Szegény, gondolhatjátok micsoda látvány fogadta a szobába érve, a szaghatásról nem is beszélve!
Anyu a több éves rutinjából adódóan, és mert két gyereket is felnevelt, rögtön a helyzet magaslatán állt és hozta a domestost: összeszedte a keményebb kakimaradványokat a szőnyegről és kikefélte a hígabbját, aztán lehúzta az ágytakarót, és a lepedőt is, mert az meg kilógott a takaró alól.
Anyu végzett, gyerek végzett, ablakok kinyitva, levetettem a nadrágom, gyereket bepelenkáztam, mosógép elindult.

Milán elfáradt, elaludt, én meg még a térdnadrágom alól kilógó szaros térdemet lemostam a fürdőben.

Kérdésem: Apa ilyenkor hol van???  Mért nem mondta nekem senki, hogy a sütőtök hashajtó????
És végezetül ezek után ne gyertek nekem azokkal a történetekkel, hogy mikor a ti gyereketek spenótot evett,  még a hajatok is spenótos volt!

Akik tudják, mitől döglik a légy

A vidéki élet és Milánnal töltött otthoni napok megváltoztatják a világhoz való hozzáállásomat. Imádok elmerülni a részletekben, megállítani néhány másodpercre az élet csikorgó fogaskerekét, hogy beleszippanthassak a néha bodzaillatú, máskor meg szénaszagú friss levegőbe. Korábban-a munkám kapcsán- fontos volt, hogy a kénsav veszélyességi besorolása megváltozott, és untatott a szobában körbe táncoló légy.
A minap viszont azon kaptam magam, hogy a gyermekemmel a karomban átgázoltam a kihalt szőlő-tőkéken, hogy az érett mákgubó ablakaiból kiszórhassam a mákszemeket. Majd pedig leültünk a terasz lépcsőjére, és így egy másik szenvedélyemnek hódolhattam: a fecskemegfigyelésnek.
Néhány héttel ezelőtt ugyanis fecskék fészkeltek a pincetorkolatba. Sétáink Milánnal rendszerint úgy kezdődtek, hogy megnéztük mi újság van Fecskééknél. Mivel nem vagyunk ornitológusok, mindkét fecske-szülőt következetesen Fecskeanyunak hívtuk.
Az igazat megvallva, amíg a fecskebébik nem bújtak ki a tojásból, addig eléggé eseménytelenül telt a megfigyelés. Új lendületet akkor nyertünk, mikor először megpillantottuk a három tátogó csőrt, ahogy kérik a napi betevőt a szüleiktől.

A fecskeélet legmeghatóbb pillanata mégis az volt, mikor Fecskeanyuék hívogató ficsergésére a "bébik" először repültek ki, először csak a pinceajtóban eldőlt rozsdás gereblyéig. Milánnal mozdulatlanul álltunk és még a lélegzetünket is visszafojtottuk, nehogy megzavarjuk őket. Végül felröppentek a kábelen üldögélő szülőkhöz. Mondhatom -annak ellenére, hogy semmi érdemem nincs ebben az eseményben- igazán büszke voltam rájuk.

Sőt, a büszkeség hevében még önkéntelenül meg is tapsoltam a nagy mutatványt. Aztán rögtön Fecskeanyuékra tévedt a pillantásom, és a szívemben lévő büszkeséget mély sajnálat váltotta fel, hogy ők nem tudják átérezni a pillanat soha vissza nem térő varázsát.
Azóta csak ritkán látom a Fecskegyerekeket. Biztos tökéletes légy-gyilkos vált belőlük. Ami viszont jó hír számunkra, hogy Fecskeanyuék nem hagytak el bennünket, mert újabb tojásokat  raktak, és mi újból éljük az eseménytelen, izgalmas hétköznapokat.