Néhány órával később, Apával megbeszéltük, hogy még megnézzük a Született feleségek végét, aztán megyünk a kórházba.
...
Fél évig rá sem bírtam nézni a bolognai spagettire.
...
Négy éve..! Köszönjük Neked az együtt eltöltött kacagásokat, meséket, játékokat, összebújós alvásokat, az első közös tengeri nyaralást és a sok szeretetet!
Ezt a bejegyzés egy év alatt készült el, mindig egy kis történettel bővült.
Nagyon boldog szülinapot kicsi Milán!
...
Éppen dinoszaurusz korszakát éli Milán. Miután a gyerekek számára írt könyvekben lévő információ kevésnek bizonyult háromévesünk kíváncsiságának kielégítéséhez, kaptunk egy Dinoszaurusz Enciklopédiát a nagyszülőktől.
Este lefekvéskor -mese helyett- az enciklopédia lapjait tanulmányozzuk. Én nem tudom Milán agya hogy működik, mert azt rendszerint nem tudja elmesélni, hogy ki mellett ül az oviban tízórai alatt, vagy hogy mivel játszott aznap, de kb. 40-50 dinófajtát meg tud különböztetni képről, ismeri a pontos nevüket, a táplálkozási formájukat, és azt is meg tudja mondani némelyikről, hogy épp Európában éltek vagy Dél-Amerikában.
Természetesen minden dinó-könyv foglalkozik az evolúció elméletével is, amit rövidített formában Milánnak is elmeséltünk. Az esti fürdetéskor meg is tapasztaltuk, hogy a millió év fogalmától eltekintve meg is értette:
Épp az új gumihalakkal játszott a vízben, ahogy nagy csobbanással ki-, beugráltak a fürdőkád széléről. Aztán egy váratlan pillanatban így figyelmeztette őket:
-Ne menj ki a partra, mert dinó lesz belőled!
...
Újabban köpködnek a gyerekek. Mindenhol. Az ablakra a nyálukat, étkezések közepén és utána, vagy csak fel-alá futkosva a nappaliban. Tudják, hogy utálom, de ők élvezik. Valószínű, épp azt szeretik benne a legjobban, hogy én utálom. Bár Milán azt állítja hogy ő nem is köpköd, csak csillagokat szór. Lehet benne valami...
Mivel semmilyen nevelési módszerünk nem vált be, sőt, a tiltás hatására még nagyobb lendületet vett az ügy, hát hagytuk.
Ami viszont minket is meglepett, hogy Milánt is zavarja a köpködés. Legalábbis, ha a Liza csinálja.
-Liza! A nyáladat köpködd, ne engem!
...
Apának jellemzően két szenvedélye van: a Forma 1 és a tenger gyümölcsei. Megszerzéséhez gátlástalanul felhasználja a gyerekeket is. Háborús időszakban azt mondanám átmossa az agyukat, de az ő megközelítése szerint csak a lelkesedése az, ami magával ragadja őket. Így aztán együtt szurkolnak a tv előtt, és vacsorára meg bevernek néhány poliplábat.
Érdeklődve figyelik, hogy a tányéron lévő mindenféle tekerentyű kagyló-e, vagy rákfarok. Persze, azért van némi hiányosságuk a tanultakban. Milán múltkor is a Mihelisz Norbit kereste a Forma 1 pilótái között. Gondolom, Apa nagyon csalódott volt.
Liza pedig tapsolva szurkolt egy gyerekdal megtekintése közben, de Milán gyorsan helyre intette:
- Liza, ez nem tapsolós! Ez nem a Forma 1!
...
Kezdetben azt hittem, csak az én bosszantásomra csinálja. A minap azonban a vendégségben láttam egy másik kisfiút is, aki szintén csinálta. A statisztikai nagyminta szerint tehát ez életkori sajátosság. Akkor is bosszantó.
Ugyanis újabban nem játszik, csak mindent szétszór a gyerekszobában. Ráadásul -hála a rokonoknak is barátoknak,- van egy csomó olyan játékunk, ami kb. 30-40-100 darabból áll.
Ilyen, a színes 100 darab kislabda. Nem játszik vele, csak a feje tetejére állítja a zsákot és kirázza őket. Aztán persze lépni nem lehet az egész szobában, és a legkomolyabb fenyegetőzésem ellenére is max. 20-at tud összeszedni egy óra alatt. És akkor még örülhetek, ha nem gurultak szanaszét a lakásban.
A másik, a hálós kisbetűk. Nincs is hasznosabb ajándék egy 3 évesnek és egy 1 évesnek. Eleinte örültünk, hogy a pakolásuk leköti őket 10 percre, de összeszedni soha nem akarták.
Mindemellett van még 5 nagy autónk, 10 zsírkrétánk, 20 filcünk, 30 kisautónk, 40 ruhadarabunk, 50 könyvünk, amihez teljes jogkörrel hozzáférnek és egymás után szétszórják a szobában. Én pedig járatom a számat...
-Milán, össze kéne szedned a betűket!
-Nem tudom! Mind a két kezem el van foglalva! Egyikben a filc van, a másikban a kupak!
...
A konyhában elég kezdeményező vagyok. Sokszínűen étkezünk, sokmindent kipróbálunk. Szerencsére az egész család támogat, és évente néhány alkalommal még néhány tényleg hasznos ötlettel is elő tudnak állni. Például Apa születésnapjára Milán kitalálta, hogy süssünk neki zebratortát. Volt ám nagy meglepetés, mikor a neten megtaláltuk, hogy valóban létezik, Meg is csináltam. Annak ellenére, hogy egész életemben azt hangsúlyoztam, hogy én nem tudok sütni, ez (is) fenomenálisan sikerült. A nagymama azonban rosszabbul járt. Milán tőle csacsi-tortát kért...
Az év fennmaradó napjaiban viszont kénytelen vagyok egyedül megoldani négy gasztronómiailag teljesen másra vágyó embert kielégítését. Bár Milán az ötletelést még nem hagyta abba:
-Figyelj már! Sült kutyát még nem ettünk!
...
Mi azon szerencsések között vagyunk, akik még a négyéves kor közeledtével sem nőttük ki a dackorszakot. Sok olyan napunk van, ami "nem"-mel kezdődik és így is végződik. Minden kérésemre, könyörgésemre, fenyegetőzésemre jobb esetben csak egy kurta "nem"-et kapok, rosszabb esetben hangos üvöltéssel kísért "nem"-et. Természetesen mindenre. Tényleg mindenre. Ilyenkor azért örülök, hogy a nap egy részét az óvodában tölti.
Mondtam is neki, hogy pont olyan, mint a Hupikék Törpikékből a Dulifuli. Mire ő:
- Nem, én vadszamár vagyok!
...
Milán egyébként jó testvér. Megtanította a Lizát arra, hogy levesevés közben hasznos dolog a szánkban lévő, még nem szétrágott levestésztát megmutatni összes családtagunk számára, vagy, hogy az ablakra kent nyállal csudaklassz dolgokat lehet rajzolgatni.
De legutóbb például ragaszkodott hozzá, hogy ő is szeretné elkísérni a Lizát a gyerekorvoshoz. Felajánlotta, ha Liza sír oltás közben, majd ő -vigasztalásul- elénekli neki a Gryllus Vilmostól a Békavacsora című dalt. Aztán persze kiderült, hogy csak a Liza szőlőcukrára pályázott, amit a mindig felkészült gyerekorvosunk ad a bátor kisbetegeknek.
Liza pedig mindent utánoz, amit imádott nagytestvére csinál. Mindketten háttal támaszkodnak a bejárati ajtónak, miközben én a kulcsommal próbálom kinyitni a zárt. Vagy Liza is átveszi a dackorszak minden szépségét, és "nem"-mel válaszolgat, ahogy a Milántól oly sűrűn hallja. Ettől persze kiakadok. Szerintem nincs még egy ember a földön, aki annyi "nem"-t hallott volna már életében, mint én. És most csak az elmúlt néhány hétre gondolok.
Kértem is a Milánt, hogy hagyja már abba, ezt a "nem"-ezést. Egy jobb pillanatában így szólt:
-Látod Anya, már nem csak azt tanítom a Lizának, hogy "nem", vagy azt, hogy "fúj", hanem azt is , hogy "whoááááá".
(A "whoáááá", egyébként dinó-kiáltás...)
...
Zárásként egy tegnapi gyöngyszem, ami még pont belefért a hároméves korszakába. Komment nélkül:
- Milán, ne játsszál a függönnyel!
- Csak megtöröltem benne az orrom..!
