Emlékszem, mikor másodszorra kaptam kézhez Lizát. Még csak pár órás volt, lila, püffedt szemű és ráncos. Mi tagadás, hangosan kicsúszott a számom:
- De kis csúnya vagy!
A szomszéd ágyon fekvő kismama azonnal kitért a hitéből.
-Hogy mondhatsz ilyet?
Ő még nem értette, hogy az anyai szeretet a feltétel nélküli elfogadást jelenti, és attól még a racionális látásom nem vesztem el. Nem magyaráztam el neki.
Liza azóta sem szépült meg, inkább meggyönyörűsödött! Arról meg igazán nem tehetek, hogy Milánnál szebb kisfiúval én még nem találkoztam.
Szerencsére a vicc bárki szájából elhangozva ugyanolyan mulatságos, pláne, ha egy kétésféléves szórakoztat bennünk...
...
Nagyon sokat vártunk arra, hogy Milán a "nem"-en kívül olyan dolgokat is megosszon velünk, ami a kicsi fejében zajlik. Két hónap leforgása alatt már mondatokat alkotott tökéletes igeidőben, tökéletes ragozással. A szójátékai sokszor minket leptek meg.
Ülünk az asztalnál és Milán az apjával tejet iszik.
-Anya, én is kérek tejet!
-Ott a te tejed. -és közelebb tolom a kezéhez a mikulásos bögrét.
Erre ő rámutat a feje tetejére:
-Teteje, teteje.
...
Liza imád kézben aludni, és mi is imádjuk kézben altatni. Holott két gyerek mellett ez szinte lehetetlen küldetés. Apa szerint valami érzékelő van a fenekében, ami bekapcsolódik, amint letesszük. A dolgunkat nehezíti, hogy Milán amolyan kurjongatós-lelkes-típus, és hát mindig van minek örülni, és felkurjantani Lizát a szundikálásából.
Többszöri sikertelen próbálkozás után szóltam Apának, hogy vigyék le a szemetet Milánnal. Ez a tíz perc csönd elég volt az én kislányomnak, hogy végre mélyálomba szenderedjen a kiságyában.
Apáék megérkeznek:
-Liza?
-Alszik.
Milán pedig röviden összefoglalta:
-Anyának sikerült, apának nem sikerült.
...
Milán születése óta énekeljük a gyerekdalokat, mondjuk a mondókákat. Nem volt tudatos, inkább így volt a legegyszerűbb beszélgetni egy olyan élőlénnyel, aki soha nem válaszolt vissza. Úgy tűnt hiába a kétévnyi gyakorlás, a Bob mester kezdődalát gyorsabban elsajátította... Mígnem egy esős nyári délelőtt, elmerengve a bilin ülve, egyszercsak azt hallom:
- Süti-süti pogácsát, anyának, apának, Milánnak....
Kicsit elgondolkodik, majd így folytatja
- Lizának nem, ő még pici. Ő csak tejet kap.
....
Érdekes megfigyelni, hogy Milán növekedésével az érdeklődési területei is miképp változnak. Bizonyos korszakaiban csak egyféle játékkal volt hajlandó játszani, és ezzel az őrületbe kergetni engem. Hiszen mindenki őszintén bevallhatja hogy a legnagyobb gyerekszerelem melett, reggeltől estig, heteken keresztül csak vonatozni, vagy csak puzzle-t kirakni, eléggé unalmas.
Igazából egy dolgot nem nőtt még ki, ami szinte kezdettől fogva velünk van. Ez pedig a traktorok szeretete. Mit szeretete! Imádata, rajongása!
Most éppen az építőkockás korszakát éljük. Már a másodikat. Ez nem lenne olyan unalmas, ha nem mindig traktorokat építenénk: utánfutósat, lánctalpasat, kiegészülve úthengerrel és toronydaruval. A munkagépek reggel elkészülnek, beállnak a "garázsba" és röpke félórás könyörgés után este szétbontjuk őket.
Milán épp a nappaliban tett-vett, Liza meg nekikezdett a sírásnak, így gondoltam sétálok vele fel-le a lakásban, mert azt szereti. Útunk épp a gyerekszobba vezetett, mikor Milán hangos kiabálással megállított bennünk:
- Édes Liza vigyázz! Traktorok vannak odabenn!
...
Sokszor csak vacsora közben van időnk felnőttes kommunikációra. Milán úgyis a kanalával bajlódik, vagy épp a levegőbe rajzol. Úgy tesz, mintha nem is figyelne, ám a legváratlanabb pillanatokban bekapcsolódik a beszélgetésünkbe.
A hivatalos ügyek intézését rágtuk át, mit mikor fogunk elintézni. Több variáció után ismét feltettem a kérdést:
- Akkor mikor?
- Mikor apa még kicsi volt! -vágta rá rögtön Milán.
Összemosolyogtunk, majd én halk cinizmussal megjegyeztem:
- Ugyan már! Mikor volt Apa kicsi?!
- Fél 10-kor!
...
Liza nem mehet be a gyerekszobába és nem játszhat a Milán játékaival. Legalábbis nem mindig, hidegfrontok érkezésekor pedig szinte soha. Kéthónapos élettapasztalatával nincs is szüksége rá, de azért már most tanítjuk a Milánt az osztozkodásra.
Liza Milán ágyán fekszik, mikor Milán észrevesz egy kis popsikrém foltot az ágytakaróján. Azonnal meggyanúsítja hugát, pedig az a kis folt előző nap keletkezett, mikor a pelenkázás utolsó szakaszán kitalálta, hogy ő mégis inkább a bilibe óhajt pisilni. Krémes fenékkel lemászott az ágyról és 1 (!) -azaz egy- másodpercnyi próbálkozás után elegánsan bejelentette, hogy ennyi elég a pisiből.
Ezt azóta elfelejtette, de Lizát megrovásban részesítette, rögtön a folt felfedezése után. Régi dolgokat nem hántorgatok fel, így belementem a "játékba".
- Liza, hát szabad ilyet tenni?
- Nem szabad! -jött a gyors válasz Milántól.- Csak nyálbuborékot szabad!
folyt.köv.
