2019. május 23., csütörtök
A mondatok, melyek úgy kezdődnek, hogy nem...
Sejtettük, hogy nem lesz könnyű. Azt is sejtettük, hogy olyan szituációk elé fogunk kerülni, mint korábban soha. Általában tudjuk a megoldást, sokszor nem, párszor pedig nem is létezik.
Mégis ledöbbenünk néha azokon a gyereknevelést/fegyelmezést célzó mondataikon, amelyek a saját szánkat hagyják el. Na, ez az, amit nem sejtettünk.
...
A játszótér játékai csak ideiglenes elfoglaltságot jelentenek a 3,5 évesnek és a 15 hónaposnak. Mi azért járunk oda, hogy homokozzunk, kavicsot dobáljunk a patakba, meztelen talppal futkossunk a fűben, egyensúlyozzunk a járda szegélyén, vagy guggolva hosszasan tanulmányozhassuk a hinta alatt kiszórt mulcsot.
Ők kérdeznek, tanulnak, én meg válaszolok és résen vagyok. De soha nem elég gyorsan.
Liza épp a hangyákat kergette puha kis mutatóujjával. A hangyák meg csak úgy iszkoltak előle, bár így is néhány lassú egyed kilapult. Milán is érdeklődve figyelte az eseményeket, pláne, hogy ő azért fenntartással és kellő távolságtartással szereti csak ezeket az apró-cseprő bogarakat. Végre a pici szórakoztatja a nagyot, végre valamin biztos nem vesznek össze, végre talán én is leülhetek, végre egy olyan játék, amiből nem lehet baj. Aha.... És már emelte is a puha kis mutatóujját a kilapult hangyával a szájához.
-Liza! Nem eszünk hangyát!
(Hát ezért kergette. Gondolhattam volna.... )
...
Most tényleg nem azért, mert az én gyerekem, és átlagon felüli szépséggel és intelligenciával rendelkezik, de Milán konfliktuskezelésben elég széles spektrumú megoldásokat kínált 3 évesen. Mivel ő a nagy, és elsőszülött, nem beszélve arról, hogy férfi, így elképzelése szerint a játékok elosztása és birtoklása felett teljes jogkörrel ő rendelkezik. Ellenkező esetben figyelmeztetés nélküli megtorlás következik. A megtorlás a konfliktuskezelés alapja, és kizárólag testi bántalmazásban manifesztálódik.
Mi -gondos- szülők természetesen ezt nem hagyjuk. Valamikor így kezdtük:
- Nem ütjük meg a Lizát!
Mivel Milán jóravaló és szófogadó kisfiú, többet nem is ütötte meg a Lizát. Megcsípte. Mivel ezt is megtiltottuk neki, ezért legközelebb megrúgta. Nem durván, de azért épp annyira, hogy tudja a Liza, hol a helye...
Jelenleg itt tartunk:
- Nem ütjük, nem csípjük, nem rúgjuk, nem harapjuk, nem szorítjuk, nem fojtogatjuk és legfőképp, nem fejeljük meg a Lizát!
...
Irigykedve néztem a többiek fészbuk bejegyzéseit a vidám gyermekük vidám első iskolai napjaitól. Ti mégis ezt hogy csináltátok?
Milán, meg én eléggé szét voltunk esve: mindent jól akartunk csinálni, de túl sok volt az infó, túl sok az idegen gyerek. Mi is mosolyogtunk , de mélyen a gatyánkban valami mást éreztünk.
Ráadásul mindjárt a második tanítási napon házi! Meg a harmadikon is! Szerencsére, megcsinálták a napköziben. Otthon aztán gyors ellenőrzés, a gyerekek meg inkább a tablet mögé menekültek záporozó kérdéseim elől.
Kinyitom a tankönyvet, látom, hogy a két sárkány közül csak az egyik van kiszínezve. Nem tudom gyerekként milyen voltam, de felnőttként full maximalista hárpia vagyok.
-Milán, ezt nem kell kiszínezni?
-De.
-Akkor miért nem csináltad meg?!?!
-A tanítónéni azt mondta, majd később befejezhetjük.
-Akkor most mégse házi?!?!
Esküszöm, ez a gyerek az idegeimet gyilkolja.
-De. Kiszínezhetem filccel?
-Nem tudom Milán, te voltál ott az iskolában, Neked mondták, nem nekem. De szerintem, nem.
Ezen a ponton el is durrant az agyam. Figyelmeztetés nélkül kikaptam a kezéből a tabletet és kikapcsoltam.
-Milán, figyelj rám, beszülnünk kell. Ha ez házi, meg kell csinálnod.
Szerintem még a szemeim is vérben forogtak, az orrlyukamból meg lilás füst törhetett fel, mert Milán hajszálnyira került a bőgéstől.
Bakker! Milyen anya vagyok!Amúgy is tiszta stressz neki az iskola, itthon meg én paráztatom. Kedvesen megsimogatom a vállat:
- Milán, nyugodj meg. Akkor az iskolában fejezitek be, vagy otthon kell?
- Nem volt időm befejezni anya! És ez volt az utolsó életem! Most kezdhetem elölről.
- Hö????
(Szerintem Milán semmit se hallott belőlem, csak a félbehagyott játéka miatt aggódott. Pont, mintha az apjával beszélgetnénk... )
Gyerektörténetek 2018-ban
Bemutatom magam: a fake-laza anyukát. Én hagyom, hogy a gyerekek fürdés után háromszor is elmeneküljenek a fogmosás elől, pedig legszívesebben a hónom alá csapnám mindkettőt és heves káromkodások között vonszolnám őket vissza a fürdőbe.
Teljes higgadtsággal mostam már ki a szájukat vízzel, mikor a figyelmeztetésem ellenére is ettek a homokból. Pedig a valóságban az agyidegeim egyesével durrantak szét.
De képes vagyok többször is elmondani ugyanazt, ugyanannak a személynek. A férjemnek is.
Az üvöltés rendszerint csak ezek ezután szokott következni.
De arra a lazaságra még én sem voltam felkészülve, amit a Liza mesélt nekem rólam:
- Anya, emlékszel arra, mikor az ovi kertjében belerepült egy méh a szádba?
- ?! NEM, ilyen nem történt.
- De, ittál egy pici vizet, aztán kikakiltad. Amikor kellett kakilni.
Hát persze, mikor máskor...
...
Fotózni és fotón szerepelni senki sem szeret. Visszanézni a kedves emlékeket? Na, azt mindenki szereti. Így aztán ÉN örökítem meg a TÖBBIEKET a strandon, az állatkertben, a barlangban, a kiránduláson és mindenhol. Csak onnan tudjuk, hogy én is ott voltam, mert rajtam kívül mindenki szerepel a képen! Mondjuk tényleg nem vagyok egy fotogén alkat, de az akkor is kevesebb a kevésnél.
Egy gyönyörű túránk alkalmával, mikor eltévedtünk hegynek le, és a 4 km-es túránkból csináltunk egy laza 10 km-est, azt hiszem valami elpattant bennem. Hogy fognak rám emlékezni a gyerekek, ha már nem leszek? -hasított belém a felismerés.
Indulatos ember lévén azonnal meg is osztottam a családommal eme igazságtalanság újabb példáját.
Szerencsére Milán azonnal felajánlotta, hogy majd ő lefotóz. Igazából én azt szerettem volna, ha Apa nincs a képen... Na, mindegy. A gyerek viszont tudta a megoldást, hogy mindenki rajt legyen a fotón:
-Anya bent van, Apa bent van, Liza bent van, az ujjam bent van...!
...
Nagyon szerettem otthon lenni a gyerekekkel, de az az 5 év egyben éppen elég volt. Örömmel vetettem magam ismét a felnőttek világába. Bár addigra magam sem tudtam, hogy pontosan mit is csinálnak a korombeli dolgozó nők. Abban szinte biztos voltam, hogy nem barbiznak, meg dinó-enciklopédiát olvasnak, így aztán újra fel kellett építenem magam. A felvételi elbeszélgetéseken annyira jól eljátszottam a maximalista, kreatív műszaki asszisztens látszatát, hogy kb. 30 elutasítást követően azonnal fel is vettek.
Win-win szituáció: nem kell naphosszat orvososat játszanom és megszülnöm egy plasztik babát, aminek olyan hideg feje van hogy szinte élethűen a sikítok "szülés" közben, miközben a Liza kiráncigálja a pólóm alól.
Azóta a gyerekek a legrafináltabb módon hívják fel magukra a figyelmet:
- Áuuuu!- kiált fel Milán fájdalmasan szobájából.
Liza megijedve, hogy otthagyom szülés közben:
-Csak játszik Anya, ne foglalkozz vele!
...
A gyerekek elég hamar megtanultak kettesével számolni, mivel pont két év korkülönbség van közöttük. Így aztán pontosan tudják, hogy amikor a Liza 1 éves volt, akkor a Milán 3. Vagy amikor a Milán 10 éves lesz, a Liza 8. De azt én se tudtam, hogy a Liza még ennél is tovább gondolta:
-Amikor én 100 éves leszek, a Milán ... addigra meghal.
...
A Milán cumis baba volt. Nem lógott folyamatosan a szájában, lényegében csak elalváshoz kellett, aztán ki is esett a szájából. Viszonylag könnyen le is jött róla, 2-3 átsírt éjszaka után már nem is kereste. Liza viszont az ujját szopizza. Sajnos, még mindig. Ez nem olyan,amit az ember elvesz tőle. Szerencsére szintén majdnem csak elalváshoz használja. Az ő ujjai a következők: kisujj, gyűrűs, középső, mutató, és a szopiujj. A jobbkéz-balkéz definíciója is szorosan kapcsolódik ehhez a felálláshoz, mert a szopiujj a jobbkezén van. És mint egy téli séta közben kiderült, a szopiujj nemcsak a kezén létezik:
-Anya fáj a szopilábujjam.
...
Alapvetően elmondhatom, hogy jól neveltek a gyerekek. Azaz közbe-közbe vannak mélypontjaink, de aztán egy pohár vörösbor kísértében mindig meggyőzőm magam, hogy csak Apa trollkodja meg a rendszert.
Nyaralásunk alatt beültük egy elegáns étterem tóra néző teraszára. A gyerekek vidáman eljátszottak az új gyíkjukkal, én szürcsöltem a hideg sörömet és szelfiztem. Pontosabban csak gyakoroltam szelfizni. Soha nem csináltam ilyet, szerintem ekkor fedeztem fel, hogy a telefonon a kamera megfordítható...Apa meg a vizét itta, mert ő volt a sofőr. Minden ideális volt! Aztán a Liza egy váratlan (hangos) fordulattal felhívta a terasz éhes turistatömegeinek figyelmét ránk:
- Nézd, Anya kakil. -mármint a felálló farkú gyíkja az asztalunkra.
- Ne má' Liza!
- Na jó! -mondta szomorkodva, hogy tönkretettem a gondosan felépített koncepcióját. Okos, ügyes kislány, vágja a frankót!
- Nézd Anya, akkor pisil. -hát akkor mégse vágja...
Újabb hosszú korty a sörből, egy rosszalló pillantás, és már újból lendült a gyík farka a magasba a teljes megsemmisítésemhez:
- Nézd, pukizott.
...
Ha az ember kétnyelvű gyerekeket nevel, bizony sokszor beleesik abba a hibába, hogy a hétköznapi párbeszédben azokat a megoldásokat alkalmazza, amelyik az adott nyelvben épp az egyszerűbbek. Például vannak olyan szavak ill. kifejezések, melyek a magyar nyelvben nem léteznek, vagy csak nagyon körülményesen tudnánk körülírni. Mi ezeket az idegen szavakat szépen beépítjük a magyar szókincsünkbe. Vagy melyeknek ugyanaz a jelentése, mégis valahogy a mögöttes tartalma itt vagy ott, több vagy kevesebb. Ilyen például a Hort, azaz a napközi. Mi nem használjuk, hogy "napközi", mert a Hort itt máshogy működik, arról nem is beszélve hogy tetemes összeget fizetünk érte havonta, azaz mégsem igazán napközi... Szóval ahol tudunk, egyszerűsítünk.
A kétszeres tagadás is ugyanolyan hungarikum, mint a hortobágyi húsos palacsinta. S míg mi a férjemmel egy tagadó kérdező mondatot megválaszolunk egy szimpla kétszeres tagadással úgy, hogy mindketten tudjuk, mit is akar a másik,a Milánnál ez már nem annyira triviális:
- Nem kérsz szendvicset vacsorára?
- Kösz.
- ??? Mármint, "igen, kösz", vagy "nem, kösz"?
- Igen kösz, nem kérek.
...
Gyönyörű verőfényes nap, vidám gyerekek, arról nem is beszélve, hogy péntek van! Siettem a napközibe Milánért, mert még hivatalos volt egy szülinapi buliba is. Felkaptam a hátamra az iskolatáskáját és sietve elindultunk a kocsihoz. Csak ott vettem észre, hogy egy csokor búza kandikál ki a táskája oldalzsebéből. Milán elmesélte, hogy a templomban voltak és ott kapták.
Persze valamit sejtettem, mert a GPS tracker, amit a gyerek táskájába rejtettem, már korábban jelezte, hogy nem az iskolában tartózkodik.
"Erntedankfest."
Nyilván nem bírtam megállni, és azonnal elkezdtem okoskodni:
-Megköszöntétek a Jóistennek, hogy ilyen gazdag búzatermés volt idén. Mert hát mi is készül a búzából Milán?
-Szotyi!
...
Teljes higgadtsággal mostam már ki a szájukat vízzel, mikor a figyelmeztetésem ellenére is ettek a homokból. Pedig a valóságban az agyidegeim egyesével durrantak szét.
De képes vagyok többször is elmondani ugyanazt, ugyanannak a személynek. A férjemnek is.
Az üvöltés rendszerint csak ezek ezután szokott következni.
De arra a lazaságra még én sem voltam felkészülve, amit a Liza mesélt nekem rólam:
- Anya, emlékszel arra, mikor az ovi kertjében belerepült egy méh a szádba?
- ?! NEM, ilyen nem történt.
- De, ittál egy pici vizet, aztán kikakiltad. Amikor kellett kakilni.
Hát persze, mikor máskor...
...
Fotózni és fotón szerepelni senki sem szeret. Visszanézni a kedves emlékeket? Na, azt mindenki szereti. Így aztán ÉN örökítem meg a TÖBBIEKET a strandon, az állatkertben, a barlangban, a kiránduláson és mindenhol. Csak onnan tudjuk, hogy én is ott voltam, mert rajtam kívül mindenki szerepel a képen! Mondjuk tényleg nem vagyok egy fotogén alkat, de az akkor is kevesebb a kevésnél.
Egy gyönyörű túránk alkalmával, mikor eltévedtünk hegynek le, és a 4 km-es túránkból csináltunk egy laza 10 km-est, azt hiszem valami elpattant bennem. Hogy fognak rám emlékezni a gyerekek, ha már nem leszek? -hasított belém a felismerés.
Indulatos ember lévén azonnal meg is osztottam a családommal eme igazságtalanság újabb példáját.
Szerencsére Milán azonnal felajánlotta, hogy majd ő lefotóz. Igazából én azt szerettem volna, ha Apa nincs a képen... Na, mindegy. A gyerek viszont tudta a megoldást, hogy mindenki rajt legyen a fotón:
-Anya bent van, Apa bent van, Liza bent van, az ujjam bent van...!
...
Nagyon szerettem otthon lenni a gyerekekkel, de az az 5 év egyben éppen elég volt. Örömmel vetettem magam ismét a felnőttek világába. Bár addigra magam sem tudtam, hogy pontosan mit is csinálnak a korombeli dolgozó nők. Abban szinte biztos voltam, hogy nem barbiznak, meg dinó-enciklopédiát olvasnak, így aztán újra fel kellett építenem magam. A felvételi elbeszélgetéseken annyira jól eljátszottam a maximalista, kreatív műszaki asszisztens látszatát, hogy kb. 30 elutasítást követően azonnal fel is vettek.
Win-win szituáció: nem kell naphosszat orvososat játszanom és megszülnöm egy plasztik babát, aminek olyan hideg feje van hogy szinte élethűen a sikítok "szülés" közben, miközben a Liza kiráncigálja a pólóm alól.
Azóta a gyerekek a legrafináltabb módon hívják fel magukra a figyelmet:
- Áuuuu!- kiált fel Milán fájdalmasan szobájából.
Liza megijedve, hogy otthagyom szülés közben:
-Csak játszik Anya, ne foglalkozz vele!
...
A gyerekek elég hamar megtanultak kettesével számolni, mivel pont két év korkülönbség van közöttük. Így aztán pontosan tudják, hogy amikor a Liza 1 éves volt, akkor a Milán 3. Vagy amikor a Milán 10 éves lesz, a Liza 8. De azt én se tudtam, hogy a Liza még ennél is tovább gondolta:
-Amikor én 100 éves leszek, a Milán ... addigra meghal.
...
A Milán cumis baba volt. Nem lógott folyamatosan a szájában, lényegében csak elalváshoz kellett, aztán ki is esett a szájából. Viszonylag könnyen le is jött róla, 2-3 átsírt éjszaka után már nem is kereste. Liza viszont az ujját szopizza. Sajnos, még mindig. Ez nem olyan,amit az ember elvesz tőle. Szerencsére szintén majdnem csak elalváshoz használja. Az ő ujjai a következők: kisujj, gyűrűs, középső, mutató, és a szopiujj. A jobbkéz-balkéz definíciója is szorosan kapcsolódik ehhez a felálláshoz, mert a szopiujj a jobbkezén van. És mint egy téli séta közben kiderült, a szopiujj nemcsak a kezén létezik:
-Anya fáj a szopilábujjam.
...
Alapvetően elmondhatom, hogy jól neveltek a gyerekek. Azaz közbe-közbe vannak mélypontjaink, de aztán egy pohár vörösbor kísértében mindig meggyőzőm magam, hogy csak Apa trollkodja meg a rendszert.
Nyaralásunk alatt beültük egy elegáns étterem tóra néző teraszára. A gyerekek vidáman eljátszottak az új gyíkjukkal, én szürcsöltem a hideg sörömet és szelfiztem. Pontosabban csak gyakoroltam szelfizni. Soha nem csináltam ilyet, szerintem ekkor fedeztem fel, hogy a telefonon a kamera megfordítható...Apa meg a vizét itta, mert ő volt a sofőr. Minden ideális volt! Aztán a Liza egy váratlan (hangos) fordulattal felhívta a terasz éhes turistatömegeinek figyelmét ránk:
- Nézd, Anya kakil. -mármint a felálló farkú gyíkja az asztalunkra.
- Ne má' Liza!
- Na jó! -mondta szomorkodva, hogy tönkretettem a gondosan felépített koncepcióját. Okos, ügyes kislány, vágja a frankót!
- Nézd Anya, akkor pisil. -hát akkor mégse vágja...
Újabb hosszú korty a sörből, egy rosszalló pillantás, és már újból lendült a gyík farka a magasba a teljes megsemmisítésemhez:
- Nézd, pukizott.
...
Ha az ember kétnyelvű gyerekeket nevel, bizony sokszor beleesik abba a hibába, hogy a hétköznapi párbeszédben azokat a megoldásokat alkalmazza, amelyik az adott nyelvben épp az egyszerűbbek. Például vannak olyan szavak ill. kifejezések, melyek a magyar nyelvben nem léteznek, vagy csak nagyon körülményesen tudnánk körülírni. Mi ezeket az idegen szavakat szépen beépítjük a magyar szókincsünkbe. Vagy melyeknek ugyanaz a jelentése, mégis valahogy a mögöttes tartalma itt vagy ott, több vagy kevesebb. Ilyen például a Hort, azaz a napközi. Mi nem használjuk, hogy "napközi", mert a Hort itt máshogy működik, arról nem is beszélve hogy tetemes összeget fizetünk érte havonta, azaz mégsem igazán napközi... Szóval ahol tudunk, egyszerűsítünk.
A kétszeres tagadás is ugyanolyan hungarikum, mint a hortobágyi húsos palacsinta. S míg mi a férjemmel egy tagadó kérdező mondatot megválaszolunk egy szimpla kétszeres tagadással úgy, hogy mindketten tudjuk, mit is akar a másik,a Milánnál ez már nem annyira triviális:
- Nem kérsz szendvicset vacsorára?
- Kösz.
- ??? Mármint, "igen, kösz", vagy "nem, kösz"?
- Igen kösz, nem kérek.
...
Gyönyörű verőfényes nap, vidám gyerekek, arról nem is beszélve, hogy péntek van! Siettem a napközibe Milánért, mert még hivatalos volt egy szülinapi buliba is. Felkaptam a hátamra az iskolatáskáját és sietve elindultunk a kocsihoz. Csak ott vettem észre, hogy egy csokor búza kandikál ki a táskája oldalzsebéből. Milán elmesélte, hogy a templomban voltak és ott kapták.
Persze valamit sejtettem, mert a GPS tracker, amit a gyerek táskájába rejtettem, már korábban jelezte, hogy nem az iskolában tartózkodik.
"Erntedankfest."
Nyilván nem bírtam megállni, és azonnal elkezdtem okoskodni:
-Megköszöntétek a Jóistennek, hogy ilyen gazdag búzatermés volt idén. Mert hát mi is készül a búzából Milán?
-Szotyi!
...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)