Gyerektörténetek 2018-ban

Bemutatom magam: a fake-laza anyukát. Én hagyom, hogy a gyerekek fürdés után háromszor is elmeneküljenek a fogmosás elől, pedig legszívesebben a hónom alá csapnám mindkettőt és heves káromkodások között vonszolnám őket vissza a fürdőbe.
Teljes higgadtsággal mostam már ki a szájukat vízzel, mikor a figyelmeztetésem ellenére is ettek a homokból. Pedig a valóságban az agyidegeim egyesével durrantak szét.
De képes vagyok többször is elmondani ugyanazt, ugyanannak a személynek. A férjemnek is.
Az üvöltés rendszerint csak ezek ezután szokott következni.
De arra a lazaságra még én sem voltam felkészülve, amit a Liza mesélt nekem rólam:
- Anya, emlékszel arra, mikor az ovi kertjében belerepült egy méh a szádba?
- ?! NEM, ilyen nem történt.
- De, ittál egy pici vizet, aztán kikakiltad. Amikor kellett kakilni.
Hát persze, mikor máskor...

...

Fotózni és fotón szerepelni senki sem szeret. Visszanézni a kedves emlékeket? Na, azt mindenki szereti. Így aztán ÉN örökítem meg a TÖBBIEKET a strandon, az állatkertben, a barlangban, a kiránduláson és mindenhol. Csak onnan tudjuk, hogy én is ott voltam, mert rajtam kívül mindenki szerepel a képen! Mondjuk tényleg nem vagyok egy fotogén alkat, de az akkor is kevesebb a kevésnél.
Egy gyönyörű túránk alkalmával, mikor eltévedtünk hegynek le, és a 4 km-es túránkból csináltunk egy laza 10 km-est, azt hiszem valami elpattant bennem. Hogy fognak rám emlékezni a gyerekek, ha már nem leszek? -hasított belém a felismerés.
Indulatos ember lévén azonnal meg is osztottam a családommal eme igazságtalanság újabb példáját.
Szerencsére Milán azonnal felajánlotta, hogy majd ő lefotóz. Igazából én azt szerettem volna, ha Apa nincs a képen... Na, mindegy. A gyerek viszont tudta a megoldást, hogy mindenki rajt legyen a fotón:
-Anya bent van, Apa bent van, Liza bent van, az ujjam bent van...!

...

Nagyon szerettem otthon lenni a gyerekekkel, de az az 5 év egyben éppen elég volt. Örömmel vetettem magam ismét a felnőttek világába. Bár addigra magam sem tudtam, hogy pontosan mit is csinálnak a korombeli dolgozó nők. Abban szinte biztos voltam, hogy nem barbiznak, meg dinó-enciklopédiát olvasnak, így aztán újra fel kellett építenem magam. A felvételi elbeszélgetéseken annyira jól eljátszottam a maximalista, kreatív műszaki asszisztens látszatát, hogy kb. 30 elutasítást követően azonnal fel is vettek.
Win-win szituáció: nem kell naphosszat orvososat játszanom és megszülnöm egy plasztik babát, aminek olyan hideg feje van hogy szinte élethűen a sikítok "szülés" közben, miközben a Liza kiráncigálja a pólóm alól.
Azóta a gyerekek a legrafináltabb módon hívják fel magukra a figyelmet:
- Áuuuu!- kiált fel Milán fájdalmasan szobájából.
Liza megijedve, hogy otthagyom szülés közben:
 -Csak játszik Anya, ne foglalkozz vele!

...

A gyerekek elég hamar megtanultak kettesével számolni, mivel pont két év korkülönbség van közöttük. Így aztán pontosan tudják, hogy amikor a Liza 1 éves volt, akkor a Milán 3. Vagy amikor a Milán 10 éves lesz, a Liza 8. De azt én se tudtam, hogy a Liza még ennél is tovább gondolta:
-Amikor én 100 éves leszek, a Milán ... addigra meghal.

...

A Milán cumis baba volt. Nem lógott folyamatosan a szájában, lényegében csak elalváshoz kellett, aztán ki is esett a szájából. Viszonylag könnyen le is jött róla, 2-3 átsírt éjszaka után már nem is kereste. Liza viszont az ujját szopizza. Sajnos, még mindig. Ez nem olyan,amit az ember elvesz tőle. Szerencsére szintén majdnem csak elalváshoz használja. Az ő ujjai a következők: kisujj, gyűrűs, középső, mutató, és a szopiujj. A jobbkéz-balkéz definíciója is szorosan kapcsolódik ehhez a felálláshoz, mert a szopiujj a jobbkezén van. És mint egy téli séta közben kiderült, a szopiujj nemcsak a kezén létezik:
-Anya fáj a szopilábujjam.

...

Alapvetően elmondhatom, hogy jól neveltek a gyerekek. Azaz közbe-közbe vannak mélypontjaink, de aztán egy pohár vörösbor kísértében mindig meggyőzőm magam, hogy csak Apa trollkodja meg a rendszert.
Nyaralásunk alatt beültük egy elegáns étterem tóra néző teraszára. A gyerekek vidáman eljátszottak az új gyíkjukkal, én szürcsöltem a hideg sörömet és szelfiztem. Pontosabban csak gyakoroltam szelfizni. Soha nem csináltam ilyet, szerintem ekkor fedeztem fel, hogy a telefonon a kamera megfordítható...Apa meg a vizét itta, mert ő volt a sofőr. Minden ideális volt! Aztán a Liza egy váratlan (hangos) fordulattal felhívta a terasz éhes turistatömegeinek figyelmét ránk:
- Nézd, Anya kakil. -mármint a felálló farkú gyíkja az asztalunkra.
- Ne má' Liza!
- Na jó!  -mondta szomorkodva, hogy tönkretettem a gondosan felépített koncepcióját. Okos, ügyes kislány, vágja a frankót!
- Nézd Anya, akkor pisil. -hát akkor mégse vágja...
Újabb hosszú korty a sörből, egy rosszalló pillantás, és már újból lendült a gyík farka a magasba a teljes megsemmisítésemhez:
- Nézd, pukizott.

...

Ha az ember kétnyelvű gyerekeket nevel, bizony sokszor beleesik abba a hibába, hogy a hétköznapi párbeszédben azokat a megoldásokat alkalmazza, amelyik az adott nyelvben épp az egyszerűbbek. Például vannak olyan szavak ill. kifejezések, melyek a magyar nyelvben nem léteznek, vagy csak nagyon körülményesen tudnánk körülírni. Mi ezeket az idegen szavakat szépen beépítjük a magyar szókincsünkbe. Vagy melyeknek ugyanaz a jelentése, mégis valahogy a mögöttes tartalma itt vagy ott, több vagy kevesebb. Ilyen például a Hort, azaz a napközi. Mi nem használjuk, hogy "napközi", mert a Hort itt máshogy működik, arról nem is beszélve hogy tetemes összeget fizetünk érte havonta,  azaz mégsem igazán napközi... Szóval ahol tudunk, egyszerűsítünk.
A kétszeres tagadás is ugyanolyan hungarikum, mint a hortobágyi húsos palacsinta. S míg mi a férjemmel egy tagadó kérdező mondatot megválaszolunk egy szimpla kétszeres tagadással úgy, hogy mindketten tudjuk, mit is akar a másik,a Milánnál ez már nem annyira triviális:
- Nem kérsz szendvicset vacsorára?
- Kösz.
- ??? Mármint, "igen, kösz", vagy "nem, kösz"?
- Igen kösz, nem kérek.

...

Gyönyörű verőfényes nap, vidám gyerekek, arról nem is beszélve, hogy péntek van! Siettem a napközibe Milánért, mert még hivatalos volt egy szülinapi buliba is. Felkaptam a hátamra az iskolatáskáját és sietve elindultunk a kocsihoz. Csak ott vettem észre, hogy egy csokor búza kandikál ki a táskája oldalzsebéből. Milán elmesélte, hogy a templomban voltak és ott kapták.
Persze valamit sejtettem, mert a GPS tracker, amit a gyerek táskájába rejtettem, már korábban jelezte, hogy nem az iskolában tartózkodik.
"Erntedankfest."
Nyilván nem bírtam megállni, és azonnal elkezdtem okoskodni:
-Megköszöntétek a Jóistennek, hogy ilyen gazdag búzatermés volt idén. Mert hát mi is készül a búzából Milán?
-Szotyi!
...