Ez a kérdés először az én számból hangzott el. Egy rövid mosoly fogadta, mert a kérdés a most féléves Milánra vonatkozott. Szeretek elmerülni a múltban, amit mint egy fényképalbumot, néha előveszem, belelapozok.
Tulajdonképpen mindig is büszke voltam a memóriámra. Már óvodáskoromból vannak emlékeim. Tisztán emlékszem, hogy egy nyári nap darakása volt az ebéd, kakaóval meghintve. Utáltam akkor is, most is. Előbb kaptam ez ebédet, mint a társaim, mert aznap pont logopédushoz vittek. Gyorsan kieszeltem egy tervet, nehogy belém erőltessék az utált kását. A terv a következő: minden oldalról megturkálom, és akkor pont olyan lesz, mintha egy csomót megettem volna. Persze a konyhás nénik azonnal kiszúrták, hogy egy kanálnyit se ettem.
-Nem szereted?
-Nem! -válaszoltam kurtán, hisz, nem volt mit szépíteni rajta.
-Pedig direkt sokat szedtem neked.
Na, bumm! Bezzeg a pörköltből nem tud sokat szedni! De, ezt már csak magamban gondoltam, és örültem, hogy megjött a megmentő nagymama, és mehetünk végre a logopédushoz. Kéz a kézben vonultunk a fürtös, kis kínai szoknyámban és kopogós cipőmben, és elképzeltem a többi gyerek irigykedő pillantását, ahogy néznek utánunk. Ugyanis csak a kiváltságos gyerekek mehettek el idő előtt az óvodából. Meg persze a pöszék, csak ők ezt nem tudták...
Szóval, azóta már Apa is kérdez:
-Emlékszel, mikor kicsi volt, milyen vékonyak voltak a lábai?
Basszus, nem emlékszem! Mi történt velem? Arra emlékszem, hogy hurkás-párnás a talpa és elefánt-combjai vannak. Előszedtem a régi képeket és videókat, és tényleg vékonyak voltak a lábai.
Fotó: http://asm-foto.hu/
A közhelyeket is utálom, mint a darakását kakaóval megszórva. Sajnos, fájdalmasan igaz, hogy az idő gyorsan repül, és az emlékek is megkopnak. Azóta módszeresen nézegetem a fiam, hogy minden apró részletét eltároljam az agyam egy könnyen kinyitható fényképalbumában: a füle mögötti apró kis ráncot, szempilláinak ívét, a gödröcskéket a kézfején.
Most is van tervem: a végtelen emlék-albumot majd meghitt családi estéken előveszem, és az unokáknak újra, meg újra fellapozom. Ők meg azt gondolják: "Bolond vénasszony." Majd körbenéznek a dohos szobában, és türelmetlenül várják a megmentő nagypapát, hogy végre mehessenek a kertbe focizni...
