Tegnap este -rögtön a hat órás szoptatás után- egy csodában volt részem, így én már tudom a választ a fenti kérdésekre. Olyat láttam, amit talán még senki korábban. Vagy talán már minden anyuka látta. Vagy, ha nem is látták, tudták, hogy ott vannak. Megláttam Milán láthatatlan csápjait.
Nem voltak túl nagyok, talán akkorák, mint egy pillangóé. Vékonyak voltak és színesek. Sárgák. Kedvesen himbálóztak, pedig nem volt semmi szélmozgás a szobában. Még az ablakok is be voltak csukva. Furcsa módon nem is lepődtem meg a csápjain, sőt, az volt az első gondolatom, milyen jól megy majd az új türkizkék cumijához.
Fotó: http://asm-foto.hu/
Grafika: Anya
Azt hiszem, születéskor még nem voltak meg. Valószínű idő kellett nekik, hogy kifejlődjenek és kibújjanak a homlok két oldalán. Pontosan annyi idő, ahogy a terhes nőből Anya válik. Korábban azt hittem, majd ha életet adok Milánnak, anya leszek. Így is hívtak a kórházban: "Anyuka". Pedig akkor még nem voltam anyuka, most már tudom. Anyává válni egy végtelen folyamat, ami sok kis történetből áll össze. Ezek szövik a közöttünk lévő, összegubancolódott, pókhálószerű fonalat. Mások úgy hívnák, hogy a szeretetet. De ez így olyan közhelyes, ezért nem is akartam leírni.
A fonalak sokasága megvan- szintén láthatatlan, de nagyon is fogható és érzékelhető-, a kommunikációhoz pedig Milánnak csápokra volt szüksége. Nem tudom, pontosan mikor törték át a homlokát, mert mint már írtam, csak tegnap láttam meg őket.
Anya és fia így már könnyen rezegnek ugyanazon az érzelem-hullámhosszon. És mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez csak egy különleges történet különleges szereplőivel eshet meg, elárulom, hogy aznap este Apa is meglátta a csápokat. Csak ő nem beszél róluk. Mert az nem lenne túl férfias...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése