Anyáék vesznek -első rész-

Gondolom minden család életében eljön az az időszak, mikor a gyermek háziállatot szeretne. Ti szerencsések vagytok, mert a mi gyerekünk hüllő és kétéltű-mániás. A szüleinktől eltanult komoly érvrendszereket mi nem tudjuk használni, hiszen nem a klasszikus "beszéljük-le-a kutyáról-macskáról" eset áll fenn. De azért keményen próbálkoztunk mi is.
- Teknőst ne: az túl zajos (de tényleg, állandóan tologatják a köveket..),
- kaméleont ne: túl kényes,
- leguánt ne: attól meg én félek,
- békát ne: túl hangos, és különben is télen az összes vagyonunkat élő rovarra kéne költeni.
És a HIPER-SZUPER-ÁSZ-kifogás: nem tudunk elmenni nyaralni, mert nem lesz senki, aki etesse a mi háziállatunkat.
Na, és ezen a ponton kényelmesen hátradőltem. Elégedett vigyorral néztem Apára, hogy ÉN megint megcsináltam és leszereltem a gyereket! Mire Milán:
- Akkor tartsunk óriáskígyót, azt elég havonta csak egyszer megetetni...!
Bakker! Igaza van! Gyűlölettel gondoltam a budapesti állatkert dolgozójára, hiszen ezt ő mondta! Ezek az ő szavai voltak augusztusban! Kezében a bébi-óriáskígyóval, szigorúan bizalmas kígyó-tartási információhoz juttatva manipulálta a mi háziállat-szűz gyerekünket. Még jó, hogy a Liza épp aludt, és nem hallhatta! Okos gyermek!
Éppen kezdtem volna összeszedni önbizalmam maradék darabkáit a konyha hideg kövéről, mikor Apa végre kisegített.
-Milán, gondoljuk végig, és akkor karácsonyra kaphatsz egy háziállatot.
Hmmm, nem rossz ötlet. Milán mániái általában 2-3 hónap alatt lecsengenek. Kivéve a traktor-mániája, ami majdnem egy évig tartott. De akkor csak kétéves volt. Életemben nem rajzoltam még annyi traktort, mint akkor! Meg a dinó-mániája, ami meg kb. fél-évig tartott. Haragudtam is szüleimre, mert annak idején engem még a legalapabb dinoszaurusz-ismeretekkel sem láttak el. Bezzeg Apa! Csak úgy dobálta a különböző latin neveket! Lényeg a lényeg, hamar behoztam lemaradásomat, és most már bármelyik őslénykutatót le tudnám alázni az ismeretanyagommal. Milánról nem is beszélve!
Tehát Karácsony. Bő 4 hónap. Reméljük elég lesz.
A következő napok eseménytelenül teltek: terrárium barkácsolás papírból, terrárium berendezése az ablakban, terrárium videók nézése a youtube-on, terrárium nyomtatása.

Gondoltam, jól jönne egy kis változatosság a gyermekek életében, valami új programot kéne csinálni. Mivel amúgy is elég kreatív vagyok, most se okoztam csalódást a gyerekeimnek:
-Menjünk el a temetőbe! Ott még sohasem voltunk.
Legalábbis az eferdingi temetőben. Sikerült meggyőznöm a gyerekeket, hogy jó kis program lesz az.
Odaérve, mindjárt kiszúrták Jézust keresztre feszítve. Sok-sok kérdést kaptam ezzel kapcsolatban, de hamar megértették, hogy ez az a Jézus, akinek a szülinapját ünnepeljük Karácsonykor. Illetve a bazilikuszgyík -alias Jézus-Krisztus gyík- is róla kapta  nevét, hisz mindketten tudtak vízen járni. Na jó, a baziliszkusz csak futni tud, de azért ez sem elhanyagolható teljesítmény. A temetőben megnéztük a sírköveket, elolvastuk kik fekszenek ott, és még szöcskét is fogtam.
Este aztán Milán vígan meséli a nagyszülőknek, hogy ő bizony karácsonyra kap egy igazi háziállatot. Valószínű gabonasiklót, mert azt elég hetente egyszer etetni és kakilni is csak hetente egyszer szokott.
Anyukám rácsodálkozik (nem a kakilós-dologra):
-Tényleg? A Jézuska hoz majd neked egy gabonasiklót?
Milán rezzenéstelen arccal válaszol a temetőben magába szívott új tudásával felvértezve:
- Nem! Ő már meghalt. Anyáék vesznek.

Hát igen. Azt hiszem folyt.köv Karácsonykor...

Liza száj 1-2-3

Vannak olyan pillanatok az életemben, amiket soha nem fogok elfelejteni. Ilyen, mikor az ápolónő a frissen született magzatmázos Liza-babát odahozta hozzám, hogy "anyuka, meg lehet puszilni". Én meg csak arra tudtam, gondolni, hogy "fúj".
Azóta sokminden történt velünk, vele.
Egy élet kevés lesz nekünk, hogy megköszönhessük Neked, hogy ismerhetünk, hogy Veled lehetünk, hogy szerethetünk.
Nagyon boldog harmadik szülinapot, Liza!

...

Még nem volt kétéves, mikor látogatóba mentünk Ritáékhoz. Ők egy szép, régi családi házban laknak, mely tele van mindenféle műalkotással. Szerencsések, mert egyik közeli rokonuk a bécsi szépművészeti múzeum alkalmazottja és -nem mellesleg- igen tehetséges festő.
Míg Milán csúszdázott Leonnal a nappaliban, addig Liza felfedezett egy kisgyermek nagyságú Madonna-szobrot a sarokban. Megállt előtte, és egy rég nem látott közeli ismerősünket felismerve, hangosan így szólt:
- Mama!
Ritával mosolyogva összenéztünk, majd én gyorsan megmagyaráztam a helyzetet.
- Legalább most már ti is tudjátok a titkunkat.....

...

Emlékszem, sokak szemében kényes téma volt, hogy én több mint kétéves koráig szoptattam. Kaptam hideget-meleget. Nekünk azonban jó volt,legalábbis egy ideig... míg huncut mosollyal az arcán meg nem kérdezte tőlem közvetlen szoptatás előtt:
-Mi van benne?
-Tej! - válaszoltam.
-Megint?!

...

Liza sokáig meg volt róla győződve, hogy neki is van fütyije. Igazából megértem, valahol mélyen én is irigykedem a fiúknak azon speciális képességére, hogy állva is tudnak pisilni. Rettegéssel néztem minden este, ahogy odaáll a wc elé, és állva pisilést imitál, pont, ahogy a bátyjától látta pár perccel ezelőtt.
Ebben a kérdésben sokáig teljesen megingatatlan volt. Mivel Milánnal fürdik -aki szavai és tettei amúgy is amolyan félistentől valók számára - érthető, hogy a fütyi-birtoklás kérdésében is utánozni szeretné őt. De! A pocakjának mérete- amire nagyon is büszke és rendszerint ki is dülleszti- megakadályozza abban, hogy felismerje, ebben a kérdésben leginkább rám -azaz anyjára- ütött.
Egy este aztán a kétéves tudását felhasználva aztán maga helyrerakta a dolgokat:
-Nem vagyok kisfiú, nem vagyok kislány. Mérges krokodil vagyok!

...

Állítólag a játszótér segíti a gyermekek szociális fejlődését a legjobban. Nem tudom, de az enyémek a játszótéren nem nagyon foglalkoznak a kapcsolati tőkéjük bővítésével. Helyette inkább csúszdáznak, hintáznak, libikókáznak, fára másznak, ami mind mind magányos tevékenység. Liza persze árnyékként követi Milánt, én meg árnyékként követve segítem fel Lizát a csúszda alsó lépcsőfokára, rakom bele a hintába, és nyomom le a libikókát.
- Együtt megyünk. Káposzta a fejünk.- énekelte Milán vidáman a hintán.
Liza azonban nem csatlakozott az énekhez, helyette inkább minden nőiességét félredobva artikulálatlan hangon visszaordított a hintából:
- Neeeem káposzta a fejünk!!!
- Ugyan, Liza, ez csak egy dal!-próbáltam csitítani méregzsák kétévesemet.
- Ez nem dal! Ez PROBLÉMA!

...

Nyaralásunk alatt történt, hogy a teraszon állva vártuk, hogy végre Beáék megérkezzenek: Bea, Fecó és a KISBABA. Liza nagyon szereti a kisbabákat. Az ő világában kétféle kategória létezik: a kisbabák és a nagylányok. Ő pedig a saját érdekeitől függően sorolja be magát a szükséges osztályba.
A teraszon állva pár perc elteltével türelmetlenül érdeklődik:
-Hol vannak már?
Mi is jól emlékszünk azokra az időkre, mikor a gyerekeink kisbabák voltak, és mindig százféle dolgok kellett magunkkal vinni. Szerencsére azóta nagyobbacskák lettek, és sok felesleges kacatot otthon hagyhatunk. Most mikor útra kelünk, akkor már csak ezerféle dolgot viszünk magunkkal, amik időközben hozzánőttek a gyerekeinkhez és nélkülük egy lépést se tudunk tenni. Szóval, jól ismerve a gyerekes utazások táskáinak számát, próbáltam megmagyarázni Lizának a késedelmük okát.
-Csak összeszedik a hóci-mócit és jönnek.
-Miért? A kisbabát Hóci-Mócinak hívják?!

...

Sajnos, Liza hajlamos a kruppra. Jól emlékszem az első rohamára. Teljesen felkészületlenül ért minket.  Persze rögtön rávetettük magunkat a netre és pár perc alatt diagnosztizáltuk a betegséget. Azon az éjszakán nem sokat aludtam.
Azóta beszereztünk mindent, ami megelőzheti a rohamot. Liza is megszokta, hogy közbe-közbe neki salvus vizet kell inhalálni, és éjszaka az ágya mellé felállított a párologtató csendes zúgására alszik.
Látom ám, hogy az esti meseolvasás közben huncutul lemászik az ágyáról és óvatosan ráül a párologtatóra.
-Liza! Mit csinálsz?! -kérdeztem dühösen.
-Inhalál a popóm.


folyt. köv.