Útjuk a szélben

Tettem egy kis magot a kezemre, sietve kifutottam a kertbe, és próbáltam mozdulatlanul állni. Le is ülhettem volna, de nem akartam még piszkosabb lenni. Arra már nem emlékszem, hogy milyen mag volt, de arra igen, hogy a jobb tenyeremben pihent. Tudtam, hogy nagyon félénkek, így a hely kiválasztásánál is igyekeztem alapos lenni. Távol mindentől, ami ijesztő és szokatlan lenne nekik. A hátsó udvar bodzafáinak töve tökéletesnek bizonyult. A konyhaablakban könyökölve már sokszor láttam itt őket. Jó lenne, egy ilyen barát...
Nos, hát ezért álltam én mozdulatlanul a kertben jó néhány éve. Egy kékcinke barátot szerettem volna. Aki odarepül hozzám, ha meglát az udvarban, akit a tenyerem etethetek, aki különleges és csak az enyém.
Milán lassan már másféléves, de az ő figyelmét is leköti a természet különleges teremtményei. Az ilyen pillanatokban nincs szüksége a szülei féltő karjaira, csak gondatlanul fújja a gyermekláncfű magjait, majd kék szemeivel követi útjukat a szélben. Ilyenkor számára nincs idő, nincs tér és nincs veszély. A magok könnyeden röppenek tova a játszótér vidám gyereksikolyai között,  a színes hinták és mászókák árnyékában.
Apával ámulva nézzük, hogy ez a kisemberke -mellőzve az élet hangjait,- sokszor a legegyszerűbb dolgokban jobban elmerül, mint bármilyen tudományosan igazolt fejlesztő játékban vagy interaktív játszótér adta izgalmakban. És biztos vagyok benne, hogy jól is van így.
A fűben csendesen játszó gyermek látványa ugyanis arra a kislányra emlékeztet, aki egykor a kertjükben némán figyelte azt a csodás dolgot, ami el tudta szakítani a gyermekkorának valóságos problémáitól: egy soha be nem teljesülő kékcinke barátságot.

Mese a kékvirágos paciról

Egy másik város másik házának másik szobájában él egy igen kedves, kékvirágos paci. Az emberek furcsán néznek rá, mert szokatlanul rövidek a lábai, a szőre meg kék. Pedig ami igazán különlegessé teszi az, hogy a fején még agancs is van. Persze gondolhatnánk, hogy akkor ez egy szarvas, de kékvirágos pacink legbelül mindig érezte, hogy ő csak akkor lenne igazán boldog, ha nyerítve szállíthatná mosolygós gazdáját a pipacsokkal tarkított rétre, akárcsak egy igazi Ló. Erről álmodozott a kékvirágos paci, és próbálta nem észrevenni az emberek szánakozó tekintetét.
A napok unalmasan teltek, míg egy hófúvásos téli estén valami melegséget érzett az orra körül. Egy szőke lány állt előtte, meleg, csíkos sál volt körbetekerve a nyakán. Puha kezével megérintette, majd olyan helyre vitte, ahol az emberek nem néztek rá furcsán, hanem a legkülönlegesebb élőlényként kezelték, akivel valaha is találkoztak.
Itt már jól érezte magát, mégis sokszor üresség és szomorúság öntötte el a lelkét. Hirtelen egy kisfiú tűnt fel a szoba sarkában. Félénken közelítette meg a kékvirágos pacit. Ő se furcsának, se különlegesnek nem találta. Azon se gondolkodott, hogy valójában ez egy szarvas, vagy épp egy ló, hanem a tiszta gyermeki lelkével elfogadta olyannak, ami.
Kisvártatva a kisfiú  fel is ugrott a hátára, és mintha csak látnák egymás gondolatát, azonnal elvágtattak a képzelet tarka mezejére pipacsot szedni. Ez a mező egy olyan hely, ahol előttük még nem járt senki, és az odavezető utat is csak a kisfiú és a kékvirágos paci ismeri.
Most már másképp érez a kékvirágos paci. Ennek a városnak, ennek a házának, ennek a szobájában otthon van. Látja, hogy az emberek féltékenyek rá, mert a kisfiú a legjobb barátjává fogadta. Azt is látja, hogy a kisfiú igazán boldog, mikor nyerítve vágtatnak a titkos pipacsos mezőre.
Néha találkoznak a szőke lánnyal is, aki cinkosan kacsint rájuk, miközben a kisfiú és újdonsült barátja átnyújtja neki azt az ajándékot, amit emberi szem még soha nem látott, emberi kéz még soha nem érintett: egy kékszirmú pipacsot.

A gonosz arca

- Lila ballonkabátot hord és fekete gumicsizmát. A vállán keresztbe vetve megkopott zöld tarisznyája. A haja kócos, az arca borostás. Megjegyezted?
Ő engedelmesen bólint, én meg végre megnyugszom. Most már nem lehet baj.

...

Aham. Ugye, milyen egyszerű lenne?
Szüleink receptje, az ezerszer hangoztatott "ne állj szóba idegenekkel" a sejtjeinkig ivódott belénk és talán ennek köszönhetően a lila ballonkabátos férfi csak némán elkullogott mellettünk. Időközben azonban eltelt 20, 30, 40... év, és a mai kor gonosza már nem hord ballonkabátot, sőt kifejezetten kedvesen beszélget velünk tizennégyéves virtuális maszkja mögött. Az óra kattogó másodperceinek ritmusára a veszély állandóan új arcot ölt, sokszor mi magunk sem ismerünk rá.

Én azonban olyan embert szeretnék nevelni a fiamból,  aki egészséges szociális érzékenységgel teremt kapcsolatot a társadalom különböző rétegeivel, és aki nem hunyja le a szemét, ha lát egy mozgássérültet, nem fordítja el a fejét, mikor megpillant egy árokban fekvő részeget. A vallási eltérések, a kulturális sokszínűség, a különböző népcsoportok hagyományai felcsigázzák, lázba hozzák és nem szegregálják.

Neveltetésünk, közvetlen környezetünk, a médiából erőltetett benyomások, és minden olyan behatás, ami érzékszerveinkkel fogható súlyozza az előítéleteken alapuló elutasítást vagy az őszinte kíváncsiságon alapuló nyitottság előtérbehelyezését . Szülőként így mindössze egy kérdés marad: eme nyitott, érdeklődő szemléletet hogyan lehet egyensúlyba hozni a veszély felismerésének képességével, vagy ennek hiányában egy mértékletes óvatossággal?

Új év, új gondolatok

Furcsa, hogy a tegnap egy pár főtt virslivel lezárt egy korszakot, és a ma egy tál lencsével megnyitott egy újat. Az új korszak első napjának első óráját nem is mi választottuk meg, csak megyünk a hagyomány útján, és elfogadjuk, hogy EZ lesz az a nap, mikor vakítóan fehér új lapunkat -fejlécén 2012- kezünkbe vesszük.
Az új évbe most sem mámoros éjszaka és a konfettitől kócos hajam kísért el, hanem kisfiam egyenletes szuszogása. Most még csak ez számít.
Már nem nézünk hátra -legalábbis egy ideig-, nem keresünk kibúvókat, csak gyönyörködünk az új, még mindig hófehér lehetőségünkön. Terveket szövünk, hogy milyen sok színes emlékkel, elhatározással töltjük meg, de egyenlőre nem merünk ráírni semmit.
Én, a magam részéről összegezést sem készítek. A pillanat döntéseinek sikerességét -legyenek jók vagy rosszak- az idő válaszolta meg, és ez így lesz most is, nem tehettünk ellene semmit. Talán nem is akarunk. Az elkövetett hibák, a rosszul megválaszolt kérdések, a bántó szavak mind hozzájárulnak ahhoz, hogy személyiségünk tovább forrjon a tökéletesség felé.
Az új évet kísérje hangos, szívből eredő kacaj és a múlt barátságainak őszinte simogatása. Talán ezt írom a papíromra, és ezt kívánom Nektek is.