Milánszáj 2

Szinte mindig tudom, hogy amit Milán mond, azt kitől hallotta. Mivel külföldre történő költözésünkkel elég jól elszegregáltuk magunkat a családtagjainktól és barátainktól, és tv-t sem nézünk, így sikerül két főre leszűkíteni a kört.  Azt is megtanultuk, hogy Milán akkor is figyel, hall és tanul,  mikor látszólag épp teljesen mással van elfoglalva. Így aztán hol elszégyelljük magunk, hol meg csak mosolygunk...

...

Az utóbbi időben Milán kedvenc játéka a lila-sárga légycsapó. Funkcionált már úthengerként, vetőmagszóróként, varázsceruzaként. Ez utóbbira akkor jöttem rá, mikor átgyalogoltam a nappali szőnyegén, és Milán visítva-sírva közölte, hogy széttapostam a virágait.
- Bocsánat- szabadkoztam ijedten, mert a gyereket komolyan kell venni...
De ma a légycsapó csak egy hagyományos lapát volt.  Úúú, ebből még profitálhatok is!
Levágtam a korallvirág elszáradt virágait, remélve, hogy az apró növényi alkatrészek összeszedése legalább negyedóra elfoglaltság neki, negyed óra pihenés nekem. Liza meg úgyis a saját kezeiben gyönyörködött, és végre én is csinálhatok valami hasznosat. Mint például átnézni, mennyi ősz hajszálam van.
Milán érdeklődve végignézte, ahogy a nappali parkettájára lehullnak a kis virágok, majd kiadtam az utasítást:
- Dobd ki a szemetet, kérlek!
Kétésfélévesem reakciója:
- Igen, főnök!

...

Sajnálom a szomszédokat. Vajon mit gondolnak rólunk, mikor a fürdőszoba ablakán keresztül a gyerek ordítása még az udvaron álló vaslámpákat is megremegteti?! Ezt még ugyan nem láttam, de szinte biztos vagyok benne.
Milán rendesen kigyakorolta a hiszti működés-mechanizmusát. Arra is rájött, hogy a sírva-üvöltés akkor éri a leggyorsabban a hatását, ha azt a Liza alvásidejére időzíti.
Legnehezebb dolgunk a hajmosással van, így már reggel elkezdjük a felkészítést.
- Mossunk ma hajat? -kérdezem a lelkemben egy nagy sóhajjal.
- Igen...!
Nocsak, mifene! A sóhaj elszállt, lelkem kismadárként repked. A gyerekem megbízik bennem. Szeret és ezért a hajmosással járó kellemetlenséget is legyőzi. Értem! Ez milyen megható...
Valami ilyesmit gondoltam, mígnem a tökéletesnek hitt anyai büszkeségemet egy kurta mondattal villámgyorsan le is törte...:
- Anyának.

...

Nekünk szülőknek az elsődleges feladatunk a példamutatást. Az öregekkel udvariasak vagyunk, a fiatalokkal türelmesek, a középkorúakkal meg jófejek. Nem ítélkezünk, mindig nyitottan állunk készen egy új barátságra. Az emberek gyengeségét, testi és lelki fogyatékosságát úgy kezeljük, mint a szemük színét, ami adott, nem megváltoztatható és mindig található benne valami szép és szeretnivaló.
És ami a legfontosabb, hogy mi mindent megeszünk, mert mi, mindent szeretünk!  Soha nem mondjuk egy ételre, hogy azért nem eszünk belőle, mert nem szeretjük.
Az ám! De egy kétésféléves ravaszságát nem szabad alábecsülni, amit mi is megtapasztaltunk:
- Apa, szereted a levesgyöngyöt?
Apa gondolkodik és így felel:
- Csak picit szeretem.
Milán erre hevesen elkezd válogatni a kis barna müzlistálkájába rakott levesgyöngyök közül, és diadalittasan felemel egyet. Nem is akármilyet!
- Apa, tessék. Pici levesgyöngy, szereted.

...

Mostanában nehéz megérteni, mit mond Milán. Előszeretettel selypít, motyog, raccsol, harapdálja a szavak végét és néha még ezek kombinációjából egy olyan egyveleg-beszédhibát felhalmoz, ami még egy gyakorlott logopédus számára a kihívások netovábbja lehetne. De legalább egy doktori disszertáció alapanyaga.
Persze vannak kivételek. Olyan mondatok, ami az ő túléléséhez szükségesek. Azokat tisztán, érthetően, szinte "szép-magyar-beszéd"-versenyre való alkalmatossággal mondja. Ilyen az akarom, a csokitojás, a fenékjáró küsz és a schildkröte.
A minap gyurmázás közben nagyon belemerültünk az alkotásba. Én katicát készítettem, Apa állítása szerint kutyát, de inkább szamár volt, és kérdőre vontuk gyermekünket is, hogy mi az ott előtte.
-Hamatas pazsgetti.
(Fordítás milánról-magyarra: hatalmas spagetti)