A mondatok, melyek úgy kezdődnek, hogy nem...

Sejtettük, hogy nem lesz könnyű. Azt is sejtettük, hogy olyan szituációk elé fogunk kerülni, mint korábban soha. Általában tudjuk a megoldást, sokszor nem, párszor pedig nem is létezik.
Mégis ledöbbenünk néha azokon a gyereknevelést/fegyelmezést célzó mondataikon, amelyek a saját szánkat hagyják el. Na, ez az, amit nem sejtettünk.

...

A játszótér játékai csak ideiglenes elfoglaltságot jelentenek a 3,5 évesnek és a 15 hónaposnak. Mi azért járunk oda, hogy homokozzunk, kavicsot dobáljunk a patakba, meztelen talppal futkossunk a fűben, egyensúlyozzunk a járda szegélyén, vagy guggolva hosszasan tanulmányozhassuk a hinta alatt kiszórt mulcsot.
Ők kérdeznek, tanulnak, én meg válaszolok és résen vagyok. De soha nem elég gyorsan.
Liza épp a hangyákat kergette puha kis mutatóujjával. A hangyák meg csak úgy iszkoltak előle, bár így is néhány lassú egyed kilapult. Milán is érdeklődve figyelte az eseményeket, pláne, hogy ő azért fenntartással és kellő távolságtartással szereti csak ezeket az apró-cseprő bogarakat. Végre a pici szórakoztatja a nagyot, végre valamin biztos nem vesznek össze, végre talán én is leülhetek, végre egy olyan játék, amiből nem lehet baj. Aha.... És már emelte is a puha kis mutatóujját a kilapult hangyával a szájához.
-Liza! Nem eszünk hangyát!
(Hát ezért kergette. Gondolhattam volna.... )

...

Most tényleg nem azért, mert az én gyerekem, és átlagon felüli szépséggel és intelligenciával rendelkezik, de Milán konfliktuskezelésben elég széles spektrumú megoldásokat kínált 3 évesen. Mivel ő a nagy, és elsőszülött, nem beszélve arról, hogy férfi, így elképzelése szerint a játékok elosztása és birtoklása felett teljes jogkörrel ő rendelkezik. Ellenkező esetben figyelmeztetés nélküli megtorlás következik. A megtorlás a konfliktuskezelés alapja, és kizárólag testi bántalmazásban manifesztálódik.
Mi -gondos- szülők természetesen ezt nem hagyjuk. Valamikor így kezdtük:
- Nem ütjük meg a Lizát!
Mivel Milán jóravaló és szófogadó kisfiú, többet nem is ütötte meg a Lizát. Megcsípte. Mivel ezt is megtiltottuk neki, ezért legközelebb megrúgta. Nem durván, de azért épp annyira, hogy tudja a Liza, hol a helye...
Jelenleg itt tartunk:
- Nem ütjük, nem csípjük, nem rúgjuk, nem harapjuk, nem szorítjuk, nem fojtogatjuk és legfőképp, nem fejeljük meg a Lizát!

...

Irigykedve néztem a többiek fészbuk bejegyzéseit a vidám gyermekük vidám első iskolai napjaitól. Ti mégis ezt hogy csináltátok?
Milán, meg én eléggé szét voltunk esve: mindent jól akartunk csinálni, de túl sok volt az infó, túl sok az idegen gyerek. Mi is mosolyogtunk , de mélyen a gatyánkban valami mást éreztünk.
Ráadásul mindjárt a második tanítási napon házi! Meg a harmadikon is! Szerencsére, megcsinálták a napköziben. Otthon aztán gyors ellenőrzés, a gyerekek meg inkább a tablet mögé menekültek záporozó kérdéseim elől.
Kinyitom a tankönyvet, látom, hogy a két sárkány közül csak az egyik van kiszínezve. Nem tudom gyerekként milyen voltam, de felnőttként full maximalista hárpia vagyok.
-Milán, ezt nem kell kiszínezni?
-De.
-Akkor miért nem csináltad meg?!?!
-A tanítónéni azt mondta, majd később befejezhetjük.
-Akkor most mégse házi?!?!
Esküszöm, ez a gyerek az idegeimet gyilkolja. 
-De. Kiszínezhetem filccel?
-Nem tudom Milán, te voltál ott az iskolában, Neked mondták, nem nekem. De szerintem, nem.
Ezen a ponton el is durrant az agyam. Figyelmeztetés nélkül kikaptam a kezéből a tabletet és kikapcsoltam.
-Milán, figyelj rám, beszülnünk kell. Ha ez házi, meg kell csinálnod.
Szerintem még a szemeim is vérben forogtak, az orrlyukamból meg lilás füst törhetett fel, mert Milán hajszálnyira került a bőgéstől.
Bakker! Milyen anya vagyok!Amúgy is tiszta stressz neki az iskola, itthon meg én paráztatom. Kedvesen megsimogatom a vállat:
- Milán, nyugodj meg. Akkor az iskolában fejezitek be, vagy otthon kell?
- Nem volt időm befejezni anya! És ez volt az utolsó életem! Most kezdhetem elölről.
- Hö????
(Szerintem Milán semmit se hallott belőlem, csak a félbehagyott játéka miatt aggódott. Pont, mintha az apjával beszélgetnénk... )