A minap viszont azon kaptam magam, hogy a gyermekemmel a karomban átgázoltam a kihalt szőlő-tőkéken, hogy az érett mákgubó ablakaiból kiszórhassam a mákszemeket. Majd pedig leültünk a terasz lépcsőjére, és így egy másik szenvedélyemnek hódolhattam: a fecskemegfigyelésnek.
Néhány héttel ezelőtt ugyanis fecskék fészkeltek a pincetorkolatba. Sétáink Milánnal rendszerint úgy kezdődtek, hogy megnéztük mi újság van Fecskééknél. Mivel nem vagyunk ornitológusok, mindkét fecske-szülőt következetesen Fecskeanyunak hívtuk.
Az igazat megvallva, amíg a fecskebébik nem bújtak ki a tojásból, addig eléggé eseménytelenül telt a megfigyelés. Új lendületet akkor nyertünk, mikor először megpillantottuk a három tátogó csőrt, ahogy kérik a napi betevőt a szüleiktől.
A fecskeélet legmeghatóbb pillanata mégis az volt, mikor Fecskeanyuék hívogató ficsergésére a "bébik" először repültek ki, először csak a pinceajtóban eldőlt rozsdás gereblyéig. Milánnal mozdulatlanul álltunk és még a lélegzetünket is visszafojtottuk, nehogy megzavarjuk őket. Végül felröppentek a kábelen üldögélő szülőkhöz. Mondhatom -annak ellenére, hogy semmi érdemem nincs ebben az eseményben- igazán büszke voltam rájuk.
Sőt, a büszkeség hevében még önkéntelenül meg is tapsoltam a nagy mutatványt. Aztán rögtön Fecskeanyuékra tévedt a pillantásom, és a szívemben lévő büszkeséget mély sajnálat váltotta fel, hogy ők nem tudják átérezni a pillanat soha vissza nem térő varázsát.
Azóta csak ritkán látom a Fecskegyerekeket. Biztos tökéletes légy-gyilkos vált belőlük. Ami viszont jó hír számunkra, hogy Fecskeanyuék nem hagytak el bennünket, mert újabb tojásokat raktak, és mi újból éljük az eseménytelen, izgalmas hétköznapokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése