Álomkép

13 éves vagyok és egyedül, de a magányosság érzése nélkül utazom körbe a Földet egy felhőn üldögélve. Nagyon jó kedvem van, hiszen én vagyok a világ legkülönlegesebb utazója. Valahol a gyomrom és a szívem között érzem azt a "legkülönlegesebb-utazó" érzést.
Itt mindig süt a Nap, mégsincs túl meleg. Egy piros-csíkos rövidnadrág és citromsárga póló van rajtam. Senki sem tudja, hogy elmentem otthonról, de ami a legjobb, hogy itt a felhők között senki sem fog keresni. Hason fekve csak kikönyökölök a felhő szélére és onnan nézem a hangyának látszó embereket, a gyermekjáték-szerű tájat. Alattam épp a földeken dolgoznak. Nem beszélgetnek egymással, csak teszik a dolgukat némán, fáradtan.
Felhőm lassan tovaúszik, csodálatos vidékre vetődöm: zöldellő mező egy diófával a közepén, kanyargó kis patak kék vizével, újabb tisztás és egy sűrű erdő. Olyan jó élni.

...

30 éves vagyok és kisfiammal lógatjuk a lábunk a kertben felállított hintaágyon. Mindketten vidámak vagyunk és kipihentek. Különleges a mai nap, végre nem esik az eső. Sőt, még a Nap is kisütött, mégsincs túl meleg. Közbe-közbe megcsapja az orrunk a kertben száradó vargánya illata. Szeretünk itt hintázni, mert a bodza árnyékában, a szépen nyesett tiszafa mögött pont rálátunk a konyhaablakra.
Milánt felállítom a vállamra, hirtelen óriásira nő. Így már eléri az eget és meg tudja simogatni. Onnan a magasból hol visszanéz rám, hol az eget szemléli. Az ég a hintaágy kék teteje, de a simogatás valódi. Összenevetünk. Olyan jó élni.